Reinhold Niebuhr amerikai teológus imáságos felsóhajtása kedvenc idézeteim közé tartozik, órákig lehet vele „lelkigyakorlatozni”. Ezúttal azonban az „elviselni azt, amit nem tudok megváltoztatni” résznél ragadtam le egy kicsit, és mai, testet, lelket, kapcsolatokat, közösséget kizsigerelő járványhelyzetben másnak is ajánlom.

Emberi életünk egyik fontos feladata az alkalmazkodás: igazodni gondolkodással, beszéddel, viselkedéssel emberekhez, körülményekhez.

A helyes alkalmazkodáshoz azonban elkerülhetetlen, hogy legyen szilárd világnézetünk, amely megszabja az alkalmazkodás kereteit, határait. Fontos, hogy legyen kellő bátorságunk meggyőződésünknek megfelelően alkalmazkodni, illetve ellenállni a befolyásolásnak akkor is, ha csúnyán néznek ránk. Ez természetesen nem könnyű, de ez nem mentség a mindenáron való alkalmazkodásra.

Két végletet érdemes elkerülni: a mindenkihez alkalmazkodást („mert mindenki ezt teszi”) és a senkihez sem alkalmazkodást („hadd igazodjanak mások, az egész világ hozzánk”).

Nagy tévedés a személy szabadságát a ma már divattá vált módon úgy értelmezni, hogy neki mindent szabad, ő szabhatja meg a szabályokat, az az igaz, amit ő gondol és mond. Az ilyen ember nem alkalmazkodik Istenhez sem, de elvárja, hogy Isten igazodjon hozzá, teljesítse kéréseit. A házasságban az ilyen ember elvárja házastársa feltétlen igazodását, de ő már nem alkalmazkodik társa igényeihez.

Volt idő, amikor a gyermek igazodott szülei elvárásaihoz. Ma már sok családban a gyerek dirigál, és elvárja, hogy minden kérésének tegyenek eleget, sőt a jogait emlegeti. Gyakran látom, hogy sok szülő nem mer, vagy már túl fáradt és elcsigázott ahhoz, hogy határozott elvárásokat fogalmazzon meg, s ezek teljesítését be is tartassa csemetéivel.

Az iskola sincs könnyű helyzetben, ha alkalmazkodni képtelen vagy nem akaró gyerekeket kell oktatnia, nevelnie. A tanulók jogairól és a szülők elvárásairól mintha több szó esne, mint a kötelességekről és az alkalmazkodásról.

Az alkalmazkodás másik szélsősége a mindenáron való alkalmazkodás. Ez arra mutat, hogy az illetőnek nincs határozott saját véleménye, vagy ha van, nincs bátorsága azt képviselni. Az önbizalomhiány segíti a túlzott alkalmazkodást, annak elfelejtését, hogy én is egy értékes ember vagyok, lehet hozzám is alkalmazkodni. Ha az ember becsüli magát, könnyebben fogják mások is becsülni, figyelembe venni igényeit.

Nem mellékes dolog alkalmazkodni a körülményekhez, adottságokhoz. Vegyük például az anyagi helyzetet. Ha kevés a pénzem, akkor terveimet érdemes ehhez igazítanom -- ne akarjak luxuslakást, tengerparti üdülést, legújabb divat szerinti öltözködést, ne vegyek fel kölcsönöket, amiket majd nem tudok törleszteni. És főként, emberi értékeimet ne pénzzel akarjam bizonyítani.

Az öltözködésnél is ajánlatos személyi adottságainkat is tudomásul venni -- egy hatvanéves hölgy ne akarjon serdülő lánynak látszani. Egy introvertált, befelé forduló személy ne akarjon extrovetált, társasági, nyüzsgő embernek látszani. Amit nem tudok megváltoztatni, ahhoz alkalmazkodjak, megpróbálva adottságaimból kihozni a legtöbbet. Egymás adottságainak tudomásulvételéhez segíthet a párbeszéd, szeretet, irgalmasság, együttérzés.

Nem mindig könnyű saját adottságainkhoz alkalmazkodni, ha már megváltoztatni nem tudjuk őket. De gondoljunk arra, hogy Isten teremtett ilyennek, ebből hozzuk ki a lehető legjobbat.

Kertész Tibor,

a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa