Farcádi Botond
A román lakosság fele tart attól, hogy Magyarország el akarja szakítani Erdélyt – derül ki az INSCOP közvélemény-kutató intézet tegnap közzétett eredményeiből. Döbbenetesnek nevezhetnénk az arányt – ha nem azt látnánk, hogy most ért a végéhez az a per, amelyet Klaus Iohannis kezdeményezett az Országos Diszkriminációellenes Tanács azon határozata ellen, melyben elmarasztalták az államfőt a magyarságot sértő tavalyi nyilatkozatai miatt. Ki ne emlékezne Iohannis „Ionopot chivanoc, Pészédé” kezdetű, tavaly áprilisban elhangzott felszólalására, melyben az államfő Erdély „eladásával” vádolta meg politikai ellenfeleit?
Ennek tükrében a felmérés eredményét már nem is nevezhetjük meglepőnek: ha a román államfő dobálózik ilyetén kijelentésekkel, ugyan miért ne féltenék Erdélyt hazafias érzelmű állampolgárok milliói? Ha az állam legfőbb vezetője nem átallja ilyen hazug és igen erős érzelmeket kavaró kijelentésekre ragadtatni magát, lassan azt kell méltányolnunk, hogy a román lakosság másik, bölcsebbik fele nem tart attól, hogy Magyarország el akarja szakítani Erdélyt...
Az Erdély elszakításától tartók-félők-rettegők táborának nagysága sok mindent megmagyaráz abból, ahogyan a román államhatalom viszonyul egyfelől Magyarországhoz, másfelől az itt élő magyar közösséghez. A társadalom szövetében ennyire mélyen jelen levő Erdély-féltés óhatatlanul is bizalmatlanná teszi a mindenkori román államvezetést Magyarországgal szemben. Részben ez magyarázza, hogy a magyar fél minden igyekezete ellenére sem sikerül érdemben javítani az államközi kapcsolatokat, jóllehet a hasonló történelmi kontextus terhelte magyar–szerb vagy magyar–szlovák viszony alakulása jó példa lehetne Bukarest számára is. Ugyancsak ez a paranoia magyarázhatja többek között, hogy miért tekint nemzetbiztonsági kockázatként az itt élő magyarokra a román hatalom. Nem feltétlenül nekünk akarnak rosszat (ezt bizonyítja az is, hogy – elvileg legalábbis – a kisebbségi jogok biztosítását a felmérésben megkérdezettek elsöprő többsége fontosnak tartja), egyszerűen kockázatot jelentünk számukra, hiszen attól tartanak, Budapest rajtunk keresztül érvényesítheti érdekeit.
Hogy e nagyfokú bizalmatlanságot miként lehetne eloszlatni, az igen nehéz kérdés. Romániai magyarokként ugyanis joggal várjuk el, hogy Bukarest ne veszélyforrásként tekintsen ránk, hanem a társadalom teljes jogú, értékteremtő tagjaiként. Az is érthető, ha Magyarország sem azzal kezdi a kétoldalú tárgyalásokat, hogy ismételten leszögezi: nincs semmilyen területi követelése Romániával szemben – 2021-ben már a kérdésfelvetés is abszurd lenne. A történelmi példák azt bizonyítják, az idő múlásával az államok előbb-utóbb kinövik azt a túlzó féltést, amellyel államiságukat, területi egységüket védik. Addig azonban ránk is hárul feladat: érdekvédelmi szervezetünknek például úgy kellene közvetítő szerepet is betöltenie az államközi kapcsolatokban, hogy hozzájáruljon a bizalmatlanság oszlatásához, ugyanakkor úgy kellene az itt élő magyarok identitását védenie, jogait bővítenie, jólétét növelnie, hogy közben arra is rámutassanak: értékteremtő tagjai vagyunk a romániai társadalomnak.
