Egy társuk, egy kislány, nem adja fel, és szinte egyedül sízik a pályán. Leereszkedik, majd ismét felmegy, újra és újra. Az idén ismerkedett alaposabban a sízéssel, szüleinek és tanító nénijének köszönhetően. Aztán ő is elfárad, s megkéri édesapját, hogy amíg ő kint pihen – a belső terekben már nem lehet leülni –, hozzon neki a büféből egy forró csokit. Kortyolgatja, s közben esteledik.

Persze legtöbben azt gondolják, elég már a télből, elég már a hidegből. Fényre, melegre és szabadságra vágynak, mint rég. Szabad mozgásra, biztonságra, örömre. Noha életünkből a szabadság érzete nem illant el teljesen, mégis nehezebben érzékelhető. Nem tudni, meddig kell még így élni, hatósági túlkapástól, korlátozástól, betegségtől tartva. Nem tudni, meddig kell még menedéket, óvóhelyet, kis, eldugott szigeteket keresgélnünk, ahol ideig-óráig úgy tűnik, mintha a régi lenne minden, mintha semmi sem változott volna; mintha megélhető lenne ugyanaz a szabadság, melyről tavaly márciusig még azt gondolhattuk, életünk örök és természetes velejárója.

Szigeteket keresgélünk tehát, kívül-belül egyaránt. Rejtett zugot, erdőben, fák között, hegyek s dombok ölelésében, ott, ahol egészségesen lehet lélegezni. Ahol nem ellenőriznek lépten-nyomon. Szigeteket, melyek segítenek a túlélésben. E zavaros, zilált időben a sziget egy oázis, ahol nem felelőtlenül, nem gondtalanul, ám mégis méltósággal lehet létezni. Percekig, órákig, napokig a szabadság érzetével.

A szentgyörgyiek számára a téli Sugásfürdő egy ilyen sziget. Az elmúlt másfél hónapban a mozgást és a friss levegőt kedvelők biztos célpontként választhatták maguknak a fürdőtelepet, mely újra régi, meghitt arcát ajándékozta mindazoknak, akik hitték és hiszik, hogy nem veszett el, nem veszhet el a régi, az igazi Sugásfürdő, hitték és hiszik, hogy miénk itt a tér. Így aztán a februári, majd márciusi téli szezon nem csupán a sízők lelkét melengette, hanem a megrögzött lokálpatriótákét is. Hiszen a meghitt, a bensőséges üdülőtelep nemcsak azoknak fontos, akik síznek az ottani pályákon, hanem azoknak is, akik tudják, hogy Sugásfürdő valójában egy lehetőséget jelent mindazoknak, főként cseperedő, síbajnokjelölt gyermekeknek, akik ismerkednének e téli sportággal, illetve életformával. A közeli kistelepülés lehetőséget teremt a téli mozgásra, az egészséges életmódra, ez most, de az elkövetkezőkben is – a majdani vírusmentes időben is – a legfontosabbak közé sorolható.

A mostani ritka, hosszú tél bőségesen kárpótolta tehát mindazokat, akik az év elején még úgy vélték, elveszni látszik az igazi Sugásfürdő. Az esztendőfordulós, majd januári tömeginvázió sem kerülte el, keserűséget okozva mindazoknak, akik a régi, a családias Sugásfürdőt hiányolták. De fordult a kocka, az idegenek nagy része lemorzsolódott, s maradt a tér azoknak, akik szeretik és értékelik. Szeretik és értékelik az otthonosságát, sajátosságát, közvetlenségét. Azt, hogy szinte mindenki ismer mindenkit a sípályán, azt, hogy a gyermekek vakációban reggeltől estig kint lehetnek, kedvtelésből vagy versenyre készülődve. Az elkövetkező években érdemes lenne egyébként még több sepsiszentgyörgyi kisdiákkal megismertetni a sízést, a téli, természetben történő mozgás nagyszerűségét. Érdemes lenne követni azt a hagyományt, amelyet néhány elkötelezett és lelkes tanítónő az elmúlt esztendőkben, évtizedekben meghonosított: az egyhetes nappali sítábor olyan sepsiszentgyörgyi és sugásfürdői sajátosság, mely a gyermekeket a hideg időszakban is mozgásra, a hegyek szeretetére ösztönözi.

A héten véget ér a sugásfürdői síszezon. Bár még mindig tekintélyes a hóréteg a kisebbik pályán – a nagy már hetek óta nem üzemel –, a melegedő időben lassan odafent is elfogy a márciusi tél. Nemcsak örömteli, hanem megható is volt ismét látni a mi igazi Sugásfürdőnket, melyet ugyan fejleszteni feltétlenül érdemes, ám úgy, hogy egyedi, sajátos jellegét a továbbiakban is megőrizze. Nehéz ugyan szembefordulni az árral, de a sugásfürdői jövő – a mi szempontunkból legalábbis – mégsem a tömegturizmusban rejlik, Sugásfürdőre a szentgyörgyiek ezentúl is a szabadság szigeteként tekintenének, ahol – miként egy távoli, vidéki kovácsműhelyben – szívüket, lelküket egyaránt acélozhatják.