Az ország első kézműves házában, a sepsiszentgyörgyi Míves Házban „békeidőben” párját ritkító tevékenység zajlik: a tojásírás éjszakája. Húsvétváró beszélgetés a programjait elsősorban a népi ünnepkörök köré építő Guzsalyas Alapítvány igazgatójával, a Míves Ház Egyesület elnökével, Tóth-Birtan Tinkával a hagyományőrzés kortárs reneszánszáról és korlátairól.
– Erős sztereotípia, ha azt gondoljuk, hogy a népi kultúrával, kézművességgel főállásban foglalkozó ember faragott tárgyak és varrottas párnák között töltötte a gyermekkorát?
– Az én esetemben csak részben van alapja ennek a felvetésnek. Szüleim agronómusok voltak, édesapám kolozsvári, értelmiségi hátterű családból származó ember volt, bár az egyik dédapámat kosárfonó mesteremberként ismerték. Édesanyám gyökerei Csíkmadarasból erednek, így hozzá jóval közelebb volt a falusi élet, a mezőgazdaság, mégis, édesapámnak volt inkább köze a kézművességhez, ő nagyon szépen faragott. A lakásban népi hímzésű terítők és párnák vettek körül, de leginkább azért, mert akkoriban ez volt a divat. Az én népi kultúrával foglalkozó utam azzal kezdődött, hogy 1995-ben találkoztam a Magyarországról akkoriban hazakerülő Benkő Évával, aki – mivel nem akarták alkalmazni a tanügyben – magánóvodát tervezett létrehozni, engem meg egyfajta adminisztrátornak hívott maga mellé. Így kerültem a Guzsalyas Játszóházhoz.
– Milyen pályát hagyott maga mögött?
– Akkoriban épp Zsigmond László parlamenti képviselő irodavezetője voltam, jól kerestem, de a játszóházasdi ötlete annyira megtetszett, hogy egy gyors családi megbeszélés után váltottam. Pedig jelentős anyagi áldozatvállalást is feltételezett, két év múltán vittük haza Évával az első, százlejes fizetésünket. Először meg kellett ugyanis erősíteni a délelőtti óvodát, délután gyerekeknek szánt kézműves-foglalkozásokat tartó vállalkozást. Ami azáltal is kinőtte magát, hogy a foglalkozások során a szülők gyakran tolták félre a gyerekeiket, hogy majd ők megcsinálják, így rövidesen felnőttek számára is indítottunk programokat. Miközben mi is folyamatosan tanultunk, sokszor előfordult, hogy délelőtt elolvastunk, kipróbáltunk valamit, délután meg már tanítottuk. Majd elkezdtünk járni magyarországi tanfolyamokra, képzésekre, hogy a gyakorlati tudásunk megfelelő elméleti megalapozást is nyerjen.
– Mikortól kezdett „izmosodni” ez a tevékenység? Hiszen a Míves Házba ma már nemcsak gyerekek százai, iskolai osztályok járnak, hanem rengeteg felnőtt is próbálgatja, tökéletesíti kézműves készségeit, ismerkedik a különböző anyagokkal.
– Talán onnan kezdődően, hogy a csernátoni Haszmann-múzeum udvarán 1996-ban megszerveztük az első gyermektábort, tudomásunk szerint az első ilyent a műfajban. Százhúsz gyermeknek tartottunk katonai sátrakban, csoportokban kézműves-foglalkozásokat, játékokat, igazából ugyanazt, mint ma, mégis sokkal könnyebb volt. Akkoriban ugyanis a szülők nem csináltak gondot abból, hogy néhány napon át katonai sátorban, tábori ágyakon aludtak a gyermekeik. De azáltal is, hogy akkoriban még nem azzal kellett kezdeni a varrásfoglalkozást, hogy elmagyarázzuk, mi a tű, míg manapság egy osztálynyi gyerekből legfeljebb ketten-hárman találkoztak korábban tűvel. A táborok vitték a hírünket, olyannyira, hogy a folytatásban egyre nagyobb méretű túljelentkezéssel szembesültünk. A másik nagy áttörést a húsvéti tojásírás elkezdése jelentette, amely szinte azonnal akkora érdeklődést keltett, hogy adott pillanatban a levegőben írtuk a tojást.
– Miért épp a tojásírás „durrant” ekkorát?
– A tevékenységeinket eleve a népi ünnepkörök köré építettük, igyekeztünk igazodni a hagyományos ünnepekre, karácsonyra, húsvétra való készülődésekhez. A kilencvenes évek végén még a farsangi bálok hagyománya is élt Szentgyörgyön, így farsangi maszkok, álarcok készítésére is volt igény. Ezekre az ünnepekre igyekeztünk előkészülni, de sok olyan egyéb tevékenység is volt, ami nem váltotta be a várakozásokat. Azt a következő évtől töröltük, a többit pedig megerősítettük. Ilyen volt a gyékényből, kukoricacsuhéból készült tárgyak készítését célzó tevékenységünk, de mivel például egy csuhébaba elkészítése meglehetősen hosszadalmas folyamat, egyre kevesebben jöttek, lassan „kimúlt” a dolog. Talán az is közrejátszott, hogy a szalma, a gyékény feldolgozása bizonyos szintű kézügyességet feltételez, amivel ma egyre kevesebb gyerek rendelkezik – de igaz ez a felnőttekre is. Ennek ellenére gondolkozunk rajta, hogy talán érdemes lenne újra elővenni, tekintve a kézművesség jelenkori reneszánszát.
– Ha a kézügyesség általános színvonala csökkenőben van, mitől beszélhetünk mégis reneszánszról?
– Talán azzal magyarázható a jelenség, hogy gyereknek, felnőttnek egyaránt szüksége van arra, hogy megtapasztalja az alkotás örömét, és ehhez a népi kézműves kultúra kitűnő lehetőséget kínál. Minden emberhez „szól” egy anyag. Talán több is, de egy egészen biztosan. Az egyik fő vonzerőnk, hogy nálunk sokféle anyag kipróbálható, a saját kezű alkotás pedig az alkotó és az oktató számára egyaránt hatalmas élmény. A mai, csupa készárut kínáló világunkban az is jelentős plusz, hogy nálunk mindennek tapintása, szaga van, megtapasztalásuk során pedig az ember elengedheti, megmutathatja magát.
– Némi „agytágításra”, a kézműves mesterségek hajdani szerepének, jelentőségének ismertetésére nyílik lehetőség?
– Amikor iskolai osztályok érkeznek hozzánk, a foglalkozások két órája alatt nem nagyon van idő mesélgetésre. Az elsődleges cél ugyanis ilyenkor az, hogy a két óra végén mindenki örömmel vihessen magával egy elkészített tárgyat. Mindezt olyan körülmények között, hogy a gyerekek többsége esetében a bogkötés megtanításával kell kezdeni. De egyéb mellbevágó példával is szolgálhatok. A nemezkészítés folyamatában létezik az a fázis, amikor elő kell készíteni, meg kell gyúrni az anyagot. Az úgynevezett vacskolás lényegét úgy próbáljuk megértetni, hogy azt mondjuk: úgy csináld, ahogyan édesanyád gyúrja otthon a tésztát. És rendre kiderül, hogy nagyon sok gyerek bizony soha nem találkozott ezzel a tevékenységgel, esetükben a sütemény kizárólag az üzletből származik. A rendszeres foglalkozásainkra járóknál látványosabb a fejlődés, és elméleti-történeti tudás átadására is van lehetőség.
– A legnagyobb tömegeket vonzó foglalkozásuk a húsvéti tojásírás. Apropó: miért nem tojásfestés?
– Azért tojásírás, nem pedig rajzolás, mivel hajdanán valamennyi felírt mintának jelentése volt, még abból a korból eredeztetve, amikor az írás-olvasás még korántsem volt elterjedt. Ezek olyan jelentéstartalmakkal rendelkeztek, mint ma az összeírt szavak: a „szeretlek” üzenetét például egy tulipános minta közvetítette. Ha a fiú elvette a tulipánmintás tojást, várhatóan visszatért még ahhoz a házhoz. Ha meg a kígyófejes mintával megírt tojást vette el, akkor az már komoly szerelemről árulkodott. Azt is érdemes rögzíteni, hogy a magyarlakta vidékeken, Moldvától a Dunántúlig két hagyományos és alapvető technika uralkodik: a karcolásos, illetve a viasszal írott. Az íróeszközök is nagyjából egyformák, csak a megnevezésük különbözik: Moldvában kesicének, Árapatakon kondérnak, Magyarországon gicének hívják, van, ahol egyszerűen írókának.
– A mai tojásírásos „kampányok” során szembesülhetnek az érdeklődők mindezekkel a jelentéstartalmakkal?
– Tojásírás közben sosem mulasztjuk el beszélni arról, hogy a tojás az örök élet szimbóluma, arról, hogy mit jelent a piros szín, és a különböző minták jelentéséről is mesélünk. Látni kellene, hány fiú ír cserelapus tojást, miután meghallja, hogy aki ilyen mintájú tojást eszik, abban az évben bátor, erőteljes lesz. De a hétéves kislányok is megírják a maguk kígyófejes tojását, arra várva, hogy kiderüljön, tetszenek-e az általuk szimpatikusnak tartott fiúnak. És a felnőttek számára is különleges élmény, ők is igyekeznek olyan mintákat írni, amelyekkel otthon majd „varázsolni” lehet.
– A tojásírás éjszakáját is ez a hatalmas érdeklődés hozta létre?
– Egyértelműen, miután az emberek egyszerűen nem akartak hazamenni, így találtuk ki, hogy nagypéntek reggeltől nagyszombat hajnaláig bent maradunk. A kezdeményezés sikeréről csak annyit, hogy legutóbb, 2019-ben hajnali négykor még legalább ötven ember írta, karcolta a tojásokat. A legnagyobb tömeg pedig éjfél után gyűlt össze. Talán nem túl profán a hasonlat, de az egészet egyféle közös imához hasonlítanám. Az alkotási folyamat ugyanis olyan, mint amikor imádkozik az ember: befelé fordul, elcsendesedik. Nem elhanyagolandó a közösségi együttlét élménye sem: húsvétra általában sokan jönnek haza, és nem volt ritka, hogy a városba érkező a hátizsákját sem tette le otthon, először tojásírni jött hozzánk.
– És idén?
– Idén sem mondtunk le róla, de a járványkörülmények között végül regisztrálás után sem vállalkozhattunk a fizikai együttlétre. A honlapunkon viszont megnézhető egy kisfilm, amely a tojásírás folyamatát lépésről lépésre követi, de ha valaki élő szóban szeretne útmutatást kapni, nyugodtan hívhat bennünket. Legalább együtt reménykedhetünk, hogy jövőre visszakapjuk ezt a mindannyiunk számára csodálatos közösségi élményt.
Tóth-Birtan Tinka
Szárazajtán született 1969. november 14-én. A sepsiszentgyörgyi 2-es számú Ipari Líceumban érettségizett, 2000-ben végezte a budapesti Népi Játék és Kismesterség Oktató Képzőt, 2008-ban pedig Nádudvaron az Ady Endre Népi Kismesterségek, Szolgáltató Mesterségek Szakiskoláját, ahol textilműves szakképesítést szerzett. 1998-ban Benkő Évával közösen létrehozták a Guzsalyas Alapítványt, amelynek ma igazgatója, egyben szakoktatója is. 2002-ben Phare-pályázat útján létrehozták Románia első kézműves házát, a Míves Házat. Férjezett, két felnőtt korú lány édesanyja.
