Az Esti Kornél (alteregója) történeteiből másoltam ki a következő megállapítását. „A gyöngédség csak egyik rejtett alakja a durvaságnak, a durvaság viszont csak egyik rejtett alakja a gyöngédségnek.” (Esti Kornél) Emlékszem, hogy sokat töprengtem ezen a látszólag ellentmondásos aforizmán. Aztán rájöttem, hogy valóban személyiségünk önleplező érzelmének ad erős megnyilvánulást, hogy felébressze a társa közönyét, akinek vonzalma se nem forró, se nem jeges, s ebből az állapotából csak szélsőséges és erőteljes indulat mozdíthatja ki.

Más: „Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak le lelkünkben a kincsek mély rétegekben.” (Bar Kochba) Tudjuk, hogy a gyermekkor, majd a serdülőkor elvégzi a (testi-lelki) „ház” felépítését. „Bebútorozni” csak ezután lehet. Azt pedig, hogy miként bútorozzuk be személyiségünket huszonéves korunkig, azt immár éretten kialakítottuk. Ha a családban, a jó hírű iskolában kap végleges személyiséget, nem lesz zsúfolt a „lakás” oda nem illő tárgyakkal, életünk áttekinthető lesz és önállóságunk tudatossá válik.

„Csalódni csak az tud, aki valaha hitt.” (Bar Kochba) Világos. Hinni és/vagy tudni a bizonytalanság és a bizonyosság kettős dilemmáját kell önmagunkban lelki nyugalmunk érdekében világosan elkülönítenünk.

Kosztolányi Dezső mintegy három évig szenvedett a nagyon agresszív ínyrákja miatt, több műtétet élt át, de ezek nem hoztak javulást. Mesterségesen táplálják, majd a gégemetszés után beszélni sem tud. Ekkor lejegyzett szavai a haldokló ember kétségbeesett könyörgése a kíméletlen „halálhoz”, a megváltáshoz.