Mózes László
„Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jeleztek és a fullatag sötétben / hat órát üldögéltem a kocsárdi / váróteremben, nagycsütörtökön” – e látomásszerű sorokkal indítja Dsida Jenő remekművét, az emberi létezéshez és a történelmi időszakhoz utánozhatatlanul viszonyuló, Nagycsütörtök című költeményét.
A verset 1933-ban, a Trianont követő fojtogató légkörben írta, építve a Marosvásárhely és Kolozsvár közötti vasúti csomópont nyomasztó várótermi tapasztalatára. Ez utóbbi akár az erdélyi magyarság kollektív élményévé is tágítható, hiszen az elmúlt évtizedek során tízezrek, százezrek várakoztak a székelykocsárdi vasútállomáson. Várták a csatlakozást.
Nagycsütörtök: szorongás, árulás, Jézus elfogatásának napja. Az a nap, amikor úgy tűnhet, elveszett, értelmetlen volt minden tanítása, törekvése és cselekedete, mely az embert emberré nemesítené. Hiszen Jézus felemelni kívánta népét, nem alattvalókat, bólogatókat kívánt maga köré tömöríteni, hanem hívő és gondolkodó embereket. Mégis elárulják, nagycsütörtökön elfogják, majd nagypénteken keresztre feszítik. Nagycsütörtökön döbbenet, nagypénteken pedig reménytelenség taglózza le Jézus követőit. Cselekedhettek-e volna másképp az árulók, az árulást közönnyel szemlélők? Bizonyára igen, mégis – miként általában az árulók, az árulást közönnyel szemlélők – az aljasságot választották. Mert az aljasságot elfogadni mindenkor könnyebb és kényelmesebb, mint azzal szembeszegülni.
Dsida megszemélyesítetten, saját korára, illetve a várótermi sápadt, borzadályos éjszakára hangolódva szinte kétségbeesetten írja: „Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak...” Dsida nem csupán a szívbeteg, a halállal folyamatosan szembenéző költő hangján szól, félelme jóval nagyobb léptékű.
Sorai ma is megrendítenek, hiszen ma is szorongva, bizonytalanságban, félelemben élünk. Váróteremben üldögélünk, Péter, János, Jakab, Máté továbbra is alszanak. Mások is alszanak. Várjuk a csatlakozást. És közben csalatkozunk, miért kell sokáig üldögélnünk a sápadt, hideg éjszakai váróteremben? Pedig már fázunk, bántja szemünket a tétova fény, egyre késik a megmentő szerelvény, amitől azt várjuk, hogy kivonszol e békétlen időből. Nagycsütörtök, nagypéntek, s mi még mindig várunk. Pedig már el is ítélték, indul keresztjével a Golgotára… Aztán lenéz ránk a keresztről és mégsem hibáztat.
Nagypénteket húsvét követi, a halált pedig feltámadás.
