Ki hogy van ezzel, nem tudom, de az biztos, sokunknak igen-igen hiányzik a húsvéti nagy mozgolódás. Annak idején aktív locsolóként sokfelé betértünk, később néma szemlélőként ugyan, de az utcára kipillantva láttuk, tapasztaltuk a nyüzsgést, amely aránylag korán reggel kezdődött, s tartott sokszor éjfélig vagy azon túl is.
A tavaly és az idén minden a feje tetejére állt, az ilyenkor szokásos locsolkodás is. Persze, lehet arról morfondírozni, hogy minden baj dacára az ünnep jelentősége semmit nem halványult, de mégis hiányzik valami, ami ilyenkor megmozgatta a legmorcosabb lelkeket is, s ez éppen a találkozások, rövidebb-hosszabb beszélgetések, kézszorítások melegségéből adódott. A barátság, a családi kötelékek erősítése mindenképp velejárója volt ennek a „házalásnak”, az együvé tartozás érzése ilyenkor szokott tényleg sokakat mélyen megindítani.
A hajdani Megyei Tükör ifjú csapatát nem csupán az írói teljesítmények és focieredményei kapcsán szokták emlegetni, de az általuk meghonosított s évekig működő öntözési szokás miatt is. Történt, hogy mindjárt a megyésítés utáni első húsvétkor már megszegtük az akkor beidegződött, előírt „szokásrendet”. Annak dacára, hogy a hivatalos pártlap dolgozóiként erre nem szabadott volna „vetemednünk”, ünnepi ruhát öltöttünk magunkra, zsebünkbe tettük a locsolóüveget, s első utunk éppen a megyei pártszékház elé vezetett. Nem csupán azért, mert a társaság többsége az ottani vendégszobákban lakott, hanem azért is, mert odaszólított főszerkesztőnk, Dali Sándor.
Nem tudni, véletlen volt vagy sem, Király Károly megyevezető, aki családjával akkor még ideiglenesen ott szállt meg a mai kormánybiztosi épület egyik szárnyában, feleségével és Dali Sándorral éppen kint állt az épület előtt, s mi rendre, lehettünk vagy öten, meglocsoltuk a megye első asszonyát. Botrány nem lett belőle, sem megszólás, de az első titkárnak az újság iránti barátsága megalapozódott. Hiszem, hogy ezért is.
Aztán következett a Dali-lakás, s így éveken át azzal kezdődött a húsvéti locsolás, hogy „bandába” verődve mentünk egymás családját felköszönteni, volt hely, ahol a kislányok emlékfüzetet nyomtak a markunkba, bejegyzéseket, aláírásokat kértek, mi is őrzünk ilyesmit, benne például egy jópofa, akkor rögtönzött Czegő-verssel. Persze, az éneklés sem maradt el, vége-hossza nem volt a vidámkodásnak, nálunk Stéger (Nagyhalmágyi) Jóska alig lépett be az ajtón, letelepedett a zongora elé, s csodálatos dalokkal tette még szebbé a húsvéti hangulatot.
S amikor a családi látogatások befejeződtek, ment ki-ki a maga útjára, előfordult, hogy egyik-másik helyen még kereszteztük egymás útját, de másnap, a szerkesztőségi irodában, ha nem is szóltak öntözésről, de megszülettek a csodálatos „másnapos” írások.
Péter Sándor
