A globalizáció értéktagadó „értékrendje” nemcsak az EU-ba beléptetett kelet-közép-európai lakosságot zavarta össze, de még a francia is elveszítette viszonyítási pontjait, amire önmagába fordulással és elutasítással válaszol. Az Európai Alkotmányt 2005. május 29-én leszavazó francia referendum, csak egy volt a sok megnyilvánulás közül.
Az elitek Európa-szerte mind többször ütköznek „populista” állampolgáraik ellenszegülésébe, de a „média-pedagógia” eszközeit bevetve tovább erőltetik a mantrát: milyen szép új világot teremtettek, hiszen az „alja nép”, a „mucsaiak” a szabadkereskedelem és a multikulturalizmus gyönyöreiben fürödhetnek. (Az Európai Egyesült Államok neve talán United Colors of Benetton lesz, Treviso székhellyel.) Ez a népnevelő buzgóság – Harouel professzor úr Magyar Nemzetben megjelenő véleménycikkei igazolják – nem tartott, míg a világ. A neofita eurofilek lelkesedése kezd alábbhagyni, helyét a rendszerük okozta károk tagadása vette át. Az európai elit tekintélyes részére a cinizmussal tarkított elzárkózás a jellemző, miszerint: „legalább nekünk legyen jó, ha már nekik nem az”.
Mi magyarázza a nyugat-európai elitek váltását, amelyet a francia balliberálisok illusztrálnak a legjobban? Többek közt az öngyűlölet is, amelyet addig sulykoltak a közemberbe, hogy abból rájuk is ragad némi sár. A jelenségre Európa-szerte kevés figyelmet szentelt a sajtó. Annál többet a társadalomtudomány művelői, például – hogy csak Franciaországnál maradjunk – Christophe Guilluy A periférián élő franciák vagy Marcel Gauchet A francia balsorsról című könyvében. Másokkal karöltve azt elemzik, hogy a média hathatós segítségével milyen módszerekkel, trükkökkel áldozták fel országuk népi elemeit – városi munkásságot, a vidéki „fehér” kisegzisztenciákat, a mezőgazdaságból élőket –, akik még mindig a lakosság többségét adják. Persze, óvatosan kell bánni a pszichologizáló fogalmakkal, annak ellenére, hogy napjaink atlanti világában érzelmi politizálás folyik. Nem arról van szó, hogy valaki feltétlenül utálja magát – noha minden hullámhosszon hallani a fehér európai, a „bennszülött” trágár leszólásáról –, hanem arról, hogy az uniós országok lakóinak tekintélyes része kikéri magának, ha nemzeti mivoltára emlékeztetik. Az évtizedek óta sulykolt öngyűlöletből, az önértékelési zavarból a balliberális egyetemeken, emberi jogi „civil szervezetek” nemzetközi továbbképzésén kiokosított újelitek húznak anyagi-politikai hasznot. A francia elitek például nemcsak hogy eltávolodtak a lakosságtól, de megvetéssel beszélnek róla. Nemkülönben országuk múltjáról, jelenéről, különösen az alkalmazkodni képtelen vidékiekről. Alig tértek magukhoz a sárga mellényes tüntetéssorozat sokkjából, a közvélemény-faragók máris támadásba lendültek: tirádáik szerint a balsors egy retrográd, rasszista nyárspolgárokkal tele országba sodorta őket, pedig születhettek volna Clinton vagy Obama szép új világában.
Ez a hangnem a nyolcvanas években kapott lábra. A nemrég elhunyt Valéry Giscard d’Estaing idején a francia mérsékeltjobb kormány volt az, amelyik az otthoni reformok végrehajtására Brüsszel jogtechnikai segédcsapatát használta, de azt még az „istenadta nép” vagy a „borzalmas párttagság” megvetése nélkül tette. Aztán jött a szocialista Mitterrand elnök, aki liberális programot hajtott végre – anélkül, hogy nyíltan bevallotta volna a „balválasztóinak”. Kormánycsapata elterelő kommunikációs hadműveletbe, a posztnacionalista ideológia hirdetésébe kezdett, amelyet az antikolonializmus és bűnbánat árnyalt tovább. (A franciák azt kapták jutalmul, amit a német büntetésül: Berlin–Párizs-tengelyen forog a bűnvádi eljárás alá fogott Európa. Azzal a mantrával vádolják őket, amelyre hivatkozva a békediktátum asztaltáncoltatói feldarabolták az Osztrák–Magyar Monarchiát.)
A haza gyűlölete hófoltokban jelen volt a szélsőjobboldalon, különösen a francia Algéria iránt nosztalgiázók közt, de ’68 után átkerült a baloldalra és ideológiai felhajtóerővé vált. Bernard-Henry Lévy – a Párizsban megbukott, de Pesten épp két éve felmelegített Keressük Európát című színdarab szerzője – 1980-ban publikált egy szimbolikus jelentőségű könyvet A francia ideológia címmel, amelyben mindenkit lefasisztázott, aki a Szajna partján útjába került. Lévy gondolkodása azt a baloldalt képviseli, amelyik megszokta, hogy uralja a közbeszédet és politikailag az országot, de aztán öregedőben azzal szembesül: a maradi nép, amelyet az orránál fogva akart vezetni, már nem hallgat rá. És azért nem, mert – szerintük, persze – reakciós populista lett! Ezzel megváltozott az „írástudók” feladata is. Hogy a baloldal megőrizze erkölcsi tekintélyét, a nép ünneplése helyett vádlóként lép fel ellene. Az emberi jogok világi papjaiként bűnbánatra kényszerítik a félretájékoztatott kis keresetűeket. Még a kapitalista is – aki tegnap még kizsákmányoló volt a nagypapáik szerint – haladóbb szellemű a proletárok utódainál. Nem beszélve a bevándorlóról, akinek fekete és sárga ugyan a bőrszíne, de a lelke fehér, és tiszta lappal indul. Erre körmölik majd a szavazatszerző jelszavaikat.
A nemzet átértelmezése és szégyenfolttá válása a berlini fal leomlása utáni globalizációval, Clinton elnöksége éveiben, a web megjelenésével kezdődött. A megvetés mellé megérkeztek a technikai eszközök is, hogy túllépjenek a nemzeti kultúrán. Az Európai Unió nagykereskedelmi szabad térsége a multik kísérleti nyúltelepe lett, az első nagy szabad strand, ahol el lehet rejtőzni a mindenre nyitott globális térben, ahol megszűnhet a múlt és a nemzeti kötődés fegyelmező ereje, a kis- és nagyközösség iránti kötelesség, amelyet még ismert a Covid által megtizedelt nyugdíjas nemzedék. Ebből a baloldal és az új liberálisok – együtt, külön-külön, újabban bezöldülve – az egyetemest megtartják, a nemzeti sajátosságot kihagyják.
A francia mivolt feladása az intellektuális, a gazdasági, a politikai és a médiaelit elsőrendű feladata. A magas beosztásban lévő francia tisztségviselők erről híresek: nemzetközi szervezetekben, az EU-ban becsületbeli kérdést csinálnak abból, hogy ne az országuk érdekei védelmében lépjenek fel. Ezért indokolt öngyűlöletről beszélni, ami francia sajátosság lenne, ha az Elbától keletre nem növekedne követőik száma.
E magatartásban a hajdani arisztokratikus arrogancia és a klerikális felsőbbrendűség megújulását tapasztaljuk a technokrata elitben testet öltve. Szembekerült a globális nyitottság és a lokális zártság. Ez a francia és a nyugat-európai politikai élet legmélyebb törésvonala, ami elválasztja a „bepenészesedett helyhez kötötteket” és az „egyetemes helyhez nem kötötteket”.
Elképesztő, hogy – tisztelet a kivételnek – milyen mértékben értékelődnek le a nemzeti történelemből örökölt minták az alkalmi atlanti politikai vezetők és népes kíséretük fejében. De nem árt kicsit a házunk előtt is söprögetni. Mátyás király fia, Corvin János horvátországi sírját januárban kezdték el feltárni, és végre megkezdődhetett a Hunyadi család genetikai vizsgálata. Mint eső után a mérgesgombák, úgy bukkantak elő a negatív kommentek, fölöslegesnek, magyarkodónak, szükségtelen pénzköltésnek nevezve a kutatásokat. A Történelemtanárok Egylete már korábban sem tudott azonosulni a Nemzeti Alaptanterv céljaival, így például azzal, hogy a diákok a történelmi ismereteik által magyar identitással rendelkezzenek, illetve magyarságukat vonatkozási pontként éljék meg. Bizonyára velem lehet a baj, mert épp a fenti élmények miatt lettem gimnáziumi történelemtanár. A compiègne-i Guynemer Líceum vendégeként már a kilencvenes évek közepén azt tapasztaltam, hogy a gyarmati múlt bűneit és más hasonlókat úgy mondják fel az iskolákban, mint nálunk az ateista tanítást a Rákosi-korszakban. Ezért van az, a helyi tanulók növekvő érdektelenséget mutatnak „hazájuk” pénzre nem váltható történelme iránt, a betelepülők gyerekeiben pedig erős ellenszenv képződött ama ország iránt, amely befogadta és bőkezű szociális segélyeivel kényezteti őket.
S. Király Béla
