László Zsuzsa
Már egy ideje vacillálok a hajfestékekkel teli polcnál a DM-ben. Nem tudom eldönteni, hogy mit válasszak, ha enyhén világosabb árnyalatra szeretnék áttérni. Már majdnem feladom, amikor megszólal a telefon. Régi kedves ismerős hív, aki nem mellesleg a fodrásznőm. Ilyen nincs, mondom, pont rád lenne szükségem. Hol vagy, kérdi, mire kiderül, hogy ő épp most ment ki a másik bejáraton, de visszajön. Azért keresett, mert el akarja mondani, mi történt vele aznap.
Beviharzik a polcok közé, és azzal kezdi, hogy „képzeld el, hogy jártam”. Már megijedek, hogy valami baj történt, aztán gyorsan elkezd mesélni. Szélesen gesztikulálva, részletesen adja elő a történetet, látom magam előtt az egészet, mint egy filmet az összes szereplővel. Már sejtem is, hogy az igen tehetséges színész fia kitől örökölte a képességeit. Állunk az üzlet közepén, és mindenről, mindenkiről megfeledkezve lázasan mesél. Kiderül, hogy semmi baj, sőt, kivételesen jó napja volt. Mitől is? És itt jön a csavar. Igazából nem történt semmi égbekiáltó, csak amikor reggel elindult a dolgait intézni, egyáltalán nem erre számított. Szorongva fogott hozzá, macerás hivatalos ügyintézésről szólt ez a nap, ilyenkor már előre frásza van az összes hivataltól, pláne most, amikor mindenhol kétszer annyit kell várni.
Három helyen kellett megfordulnia, és mindenhol kellemes meglepetés érte. Legtöbbet arról a fiatalemberről mesél, aki nemhogy a sorban előre engedte, de nagy türelemmel, kedvesen elmagyarázta, hogy abban az ügyben, amivel ő fordul a hivatalhoz, mi a gyorsabb, egyszerűbb eljárás. Ezzel megkímélheti magát egy fölösleges úttól és újbóli sorban állástól. Innen ment tovább, és a következő, meg az azutáni helyen is csupa segítőkész, mosolygós, kedves emberrel találkozott. A hivatali pultok mögött sem ültek mogorva arcok. Én most nem tudom az ő filmjét olyan részletesen lepörgetni, ahogyan ő tette, nem is ez a lényeg. Csak elgondolkodtató, hogy miért ilyen nagy szenzáció, amikor olyasmi történik velünk, aminek természetesnek kellene lennie. Ennyire elszoktunk a jómodortól, leszoktunk a kedvességről, a másikra való kicsit is odafigyelésről? Tényleg szinte könnyekig meghatódunk, ha valaki türelemmel időt szán ránk, s még a mosolyából is juttat nekünk valamennyit? (Lehet, mi magunk is ritkán tesszük…?)
A történet (ami igazából nem is különösebben érdekes, nem is érdekfeszítően különös, csak hát sajnos mégis...) végére érve elköszönünk egymástól. Szerencsére még nem érhetett messzire, amikor megcsengetem. „Visszajönnél, légy szíves? A tökéletes napodat igen, de a hajfestékemet nem beszéltük meg.”
