A karácsonyi üdvözletek valamikor január végén érkeztek meg, a szintén Mikulás tájékán feladott csomag február közepén. Előbbieket Németországból és Ausztriából küldték, utóbbit messzebbről, az Európai Unión kívülről. Jó, hogy nem vesztek el – vigasztaltuk egymást nevetve a feladókkal, de azért mégiscsak furcsának tűnik az egész, és nem is először történik meg.
Aki a diktatúrában is élt, rögtön cenzúrára gondol, hiszen harminc év után is érezhető az egykori kommunista titkosszolgálatok hatalma. Akkor minden gyanús volt, ami nyugatról érkezett, de azóta megtanulhatták volna az éber szervek, hogy a színes kartonlapokra rótt néhány sor nem tartalmaz rejtett hadüzenetet, sem az aprócska, kedves semmiségekkel megrakott (és a vámhatóság által át is vizsgált) doboz tényleges vagy szellemi robbanóanyagot: értéküket az adja, hogy valakik, akik több határral odébb élnek, fontosnak tartották postázni őket, megfogható jelét is adva ragaszkodásuknak. A virtuális térbe helyeződött találkozások idején egy kézírásos képeslap, egy gondosan becsomagolt karácsonyfadísz kissé a baráti kézszorítást, rokoni ölelést helyettesíti, ami a telefonon vagy a képernyő előtt lefolytatott beszélgetésekből hiányzik. Persze a gesztus néhány hetes késéssel is jólesik, csak képtelenség megérteni, hogy manapság miért lassúbb a magánlevél, mint pár száz évvel ezelőtt, amikor még lovon jött?
A hivatalos küldemények ugyanis már nagyon gyorsan járnak: kíméletlen pontossággal érkeznek a számlák, napokon belül a világ távoli sarkaiból rendelt alkatrészek, határidő előtt az online beszerzések, a kéretlen reklámok pedig valósággal özönlenek, az ember nem győzi üríteni a postaládát. Az elmúlt hetekben figyelmesebben válogattam, de hiába: a húsvéti üdvözletek nem voltak köztük. Remélem azonban, hogy pünkösdre befutnak, azazhogy bevánszorognak valahogy.