Igen, itt elsősorban a közösségimédia-felületeken „garázdálkodó” hozzászólókra gondolok. Ezeknek a platformoknak az egyik jellemzője, hogy bármilyen fényképről, írásról, bejegyzésről legyen szó, a felhasználóknak jogukban áll kifejezni a véleményüket – legtöbbször komment formájában.

Ezeknek a kommenteknek én legfőképpen két típusával találkoztam: egyfelől van az a hozzászóló, aki „szalonképesen” fogalmaz, kifejezi véleményét, kritikáját, ezáltal elindítva egy kulturált párbeszédet az egyet nem értő felek között. De ez annyira nem is érdekes most. A másik oldalon ellenben létezik az a kommentelő, aki a magyar helyesírást, minimális emberi tiszteletet és jóérzést mellőzve fröcsögi oda a „véleményét” a bejegyzés alá. Ezek a megjegyzések – szinte kivétel nélkül – sosem tartalmaznak építő jellegű kritikát vagy elgondolkodtató mondanivalót, sokkal inkább a személyeskedést, társadalmi gyűlöletkeltést és sértegetést öntik formába. Nem ismeretlen számunkra ez az embertípus, nem az internet szüleménye, ilyen egyének mindig is voltak. A probléma inkább ott gyökeredzik, hogy a világhálón lehetőségük nyílt úton-útfélen az ember arcába vágni, hogy ők hihetetlenül dühösek, utálnak mindenkit, és készek a világ összes problémáját megoldani azzal, hogy obszcén minősítő jelzőkkel illetik a bejegyzés íróját.

Roppant érdekesnek tartom megfigyelni az utóbbi hozzászólói attitűdöt a koronavírus-járvány tükrében. Attól kezdve, hogy az első hírek napvilágot láttak Kínában a vírusról, beindult az összeesküvés-elméleteket gyártó gépezet, és hirtelen mindenkinek ott termett az asztalán az oklevél a biológia, virológia vagy egyáltalán, az orvostudomány területéről. Innentől fogva mindenki szent küldetésnek vette, hogy ő legyen az, aki „majd jól megmondja”: feltárja az igazságot, hogy a politikusok hazudnak, az orvosok és egészségügyi dolgozók egytől egyig bűnözők, és különben is, a világ Bill Gates irányítása alatt áll. Ez azért nagyon ingoványos talaj, mert emberéleteket sodorhat veszélybe, ha olyanok olvassák és hiszik el ezeket a kommenteket, akik nem tudják, mit gondoljanak a járványhelyzetről, esetleg könnyen befolyásolhatóak vagy félnek. Az más kérdés, hogy ez a jelenség annak is betudható, hogy a lakosság nem kap megfelelő tájékoztatást ez ügyben, de most ez nem is lényeges.  Ennek a jelenségnek a kapcsán azt sem igazán egészséges mondani, hogy akkor a Facebook- vagy Twitter-fejesek szabályozzák, korlátozzák, hogy kik nyilváníthatnak véleményt vagy írhatnak kommentet, hiszen akkor felmerül a kérdés, hogy mi lesz a szólásszabadsággal. Milyen alapon dönti el egy cégvezető, hogy kitől veszi el a kommentelés jogát?

Ezek olyan kérdések és jelenségek, amelyekkel kapcsolatban egyhamar nem tudunk zöld ágra vergődni, és talán nem is kell. Ellenben jó tanácsként és útmutatóként érdemes észben tartani Esterházy Péter szavait: „Ha éktelen baromsággal találkozik az ember, mindig fönnáll a dilemma, hogy ha rendesen foglalkozunk vele, az olyan, mintha komolyan vennénk, ha meg sehogy, akkor az a veszély fenyeget, hogy mások veszik komolyan.”

Szabó-Kádár Henrietta
(a szerző elsőéves újságíró-hallgató)