A leglényegesebb mégis Szijjártó Péter bejelentése, miszerint új fejezet nyílik a magyar-román kapcsolatokban, ismét munkához lát a kisebbségi ügyekkel foglalkozó vegyes bizottság. A testület tíz éve tanácskozott utoljára, s ez a tény már önmagában is egyértelműsíti azt, hogy bizony mélypontra süllyedt a két ország közötti viszony. A felek most abban állapodtak meg, hogy rögzítik a vitás, nehéz kérdéseket, s a továbbiakban megpróbálják azokat megoldani.

Ez egyelőre az első lépés. Normális körülmények között e „nehéz kérdéseknek” nem is kellene létezniük, hiszen a szomszédoknak értelemszerűen nem acsarkodásra kellene berendezkedniük, hanem – a külügyminiszterek szóhasználatával – a „szoros egymásrautaltságban” „jószomszédi kapcsolatokra”, illetve „együttműködésre” kellene törekedniük. Ráadásul valójában érdekeik is ezt kívánnák, csakhogy az elmúlt tíz, illetve száz esztendőben ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhattuk. És ahhoz, hogy e mindkét fél, illetve nemzet számára ártalmas állapot megváltozzék, bizony komoly politikai erőfeszítésre és szemléletváltásra van szükség. Csakhogy, eddig a józanság, illetve a tisztánlátás szükségszerűségét felülírta a megkövesedett, szinte zsigeri román-magyar szembenállás, gyakran gyűlölködés.

Ki lehet-e valaha olvasztani a sérelmek, történelmi veszteségek, kudarcok, kiábrándulások, megalázások jéghegyét? Elégséges-e ehhez egy kisebbségi vegyes bizottság újraindítása? Ez nyilvánvalóan a továbblépés szükséges, ám korántsem elégséges feltétele. Idén lesz a huszonötödik évfordulója annak, hogy aláírták a román-magyar alapszerződést, de érdembeli változást ez a dokumentum alig hozott, a szó igazi értelmében vett megbékélésre továbbra is várni kell. Az ugyanis azt is jelentené, hogy elhalkulna a hétköznapi gyűlölködők hangja is, és ha ez még illúzió is lenne, az viszont határozottan elvárható, hogy bár az államfő ne gyalázkodjék az ország magyar nemzeti közösségével.

Bőséggel sorjáznak tehát a megoldandó feladatok. A marosvásárhelyi katolikus iskola ügye egyike ezeknek, ám a román félnek is el kellene már fogadnia az anyaországi, Erdélybe, s a Székelyföldre irányított gazdasági támogatásokat, azokat inkább példaértékűnek kellene tekintenie. A tegnapi találkozó új lehetőséget teremt arra, hogy kitörjünk végre a bénult állapotból, magyarázta a magyar külügyminiszter. Igaza van, léteznek „sikertörténetek”: a szerbiai, szlovákiai változások valóban okot adhatnak a bizakodásra, ám a román politikusoknak is be kell(ene) látniuk, hogy ideje lenne végre új fejezetet nyitni Bukarestben is. A változtatás lehetősége adott: bölcsebbek lehetnek, mint elődeik, gyűlölködésre és szembenállásra ugyanis nincsenek további évtizedeink.