Ilyentájt, Őszhó idején, Mindszent havában, vagy ahogyan az öregek mondották, Bököly vagy Magvető havában nézelődvén a tájon, a dombok hátára sandítva, elgyönyörködhet az ember rohanó életének egy csendesebb pillanatában a rozsdamarta erdők köpönyegén. Bizony, itt van az ősz, a gyönyörű ősz, mert hiszen minden évszak kedves és szép. Így vagyok én is ezzel a számomra szerelmetes évszakkal, mely mindig dacol, élni akar, bár a tél már feni a fogát rá, de a lágyan simogató őszi napnak sugara biztatgatja, és halogatja a tél ítéletét.
Ott ül a padon, a kapu előtt, nyolcvanon jóval túl, kedves néném is. Csak néz, néz, nem rezdül arca barázdája, talán szeme sem. Belenéz ebbe a világba, lehet, kicsit el is bóbiskol, de keze görcsösen szorítja a botját, amelyet térdével megbiztosított, hogy el ne essen, hiszen most ez a támasza. Fején a színes kötött sapka. Gondolkodik vagy révedezik, készülődik, vagy még maradna? Bánata sok, öröme kevés, de arcáról mégis boldogság sugárzik, mert megélhette ezt a napot is. Szeretetteire, drága unokáira gondol, s hogy nincsen egyedül. Aztán a jó Istenhez fordul, imádkozik hozzá ezen a szép őszi napon is. Arca egyre ragyogóbb lesz, szeme csillog. Köszönök neki, hangomról s tán járásomról is megismer, magához szólít, s arra kér, hogy mondanám meg az egyik asszonytársának, aki „egy cseppel fiatalabb, hogy menne bé hozzá, hogy keresné meg őt, hogy küldhessen tőle virágot a templom előtti feszülethez, Jézus lábához", mert ő már nem tud elmenni odáig. De azt el nem mulaszthatja. S olyan szépek idén is azok a virágok. S ki tudja, a jövendő esztendőben már küldhet-e? Azt csak Ő tudja, a mindenható jó Isten, hogy kit és mikor szólít magához. Sokan elmentek ebben az esztendőben is. A minap a Felszegből a legidősebb és szeretett asszonytársa, s annyi jó ember, fiatal, öreg, élni vágyó és élni akaró, menthetetlen nagybeteg, rokon, jó ismerős, tiszteletnek örvendő falusfél, mondogatja nekem, mert ő azért mindent tud. S érdekli a falu dolga, mondja is, már mindenki kiszedte a pityókát, s vetni kéne, mert most az ideje. Vetni kell, hogy aratni lehessen, mondogatja halkan, ősi ösztönnel. Ő is tudja, hogy halottakra, mindenszentekre megbolydul az időjárás. Sietni kell a mezei munkával. ,,Olyan es volt, hogy hóba mentek a temetőbe, de volt sok jó idő es halottakkor."
Aztán gondolatban elsétál a temetőig, a sírok között jár. Mindenkit meglátogat, rendezgeti a kegyelet, az emlékezés virágcsokrait, de a legszebbet Jézus lábához küldi, mert ő értünk halt meg, és támadt fel, hogy nekünk örök életünk lehessen. ,,Én is az örök életben reménykedem, s ezért imádkozom" — mondogatja, valahányszor szóba hozza.
Zúgnak a csernátoni harangok, valakitől megint búcsúzik a falu, s ugyanakkor valahol felsír egy új élet, és belekapaszkodik ebbe a világba, örömet hozva, mert vetni kell az életnek, hogy aratni lehessen a halálnak.
Haszmann Pál
