Milyen ember volt Napóleon? Talán nem kell Napóleon-rajongónak lenni ahhoz, hogy azt válaszoljuk: rendkívüli tehetség hatalmas munkabírással, széles körű olvasottsággal, sokoldalú műveltséggel. Emlékezőtehetségéről számtalan anekdota kering.
 

Az alkalmazkodás mestere

Ura volt testének, szellemének és indulatainak; akkor aludt el és ébredt fel, amikor akart, s híres dühkitörései idején is csak szerepet játszott, pontosan annyit engedve szabadon indulataiból, amennyit az adott pillanatban jónak látott. Rendkívül kreatív személyiség volt. Az új helyzeteket gyorsan felismerte, s mindig készen állt előzetes tervei szükség szerinti módosítására. Hozzá kell azonban tennünk, hogy nem az alkotómunkának, hanem az alkalmazásnak volt a mestere. Katonai téren sem talált ki újat. A tüzérséget egykori tanára, Du Teil újította meg, az aktív, támadó hadviselés elméletét Guibert dolgozta ki, a nagy hadseregek kisebb, önálló taktikai egységekre való felbontása pedig Carnot nevéhez fűződik. Napóleon viszont valamennyi elődje újítását továbbfejlesztette, hatékonyabbá tette s a végletekig kiaknázta.

Személyisége sajátos átmenetet képvisel a felvilágosodás és a romantika határmezsgyéjén. Racionalizmusa, módszeressége, rendszeressége alapján a felvilágosult abszolutizmus képviselőihez szokták hasonlítani. Az államot egységes, központosított, felülről irányított gépezetnek tekintette, s éppen pragmatikus, gyakorlatias szemlélete miatt volt képtelen megérteni a szabadságvágy, a hazafiasság vagy a vallásos hit erejét.

Vérmérséklete, dinamizmusa ellentmondott racionalizmusának. Sohasem pihent meg, sohasem elégedett meg az elért eredményekkel, állandóan új és új terveket szőtt. Ebből a szempontból a romantika előfutárának bizonyult, s ezért is nehéz pontos választ adni arra a kérdésre, hogy mit kívánt elérni Napóleon. Céljai változóak voltak, mindig csak a következő lépést látta maga előtt.

Származása, foglalkozása és társadalmi helyzete egyaránt eltávolította őt a francia társadalom különböző rétegei­től. Korzikai volt, tehát gyermekkorát nem francia környezetben töltötte; katona volt, tehát továbbra is kívül maradt a franciák mindennapi életén; nemes volt, de koldusszegény, s így nem azonosulhatott egyik társadalmi réteggel sem. Ez a sajátos kívülállás tette lehetővé, hogy a társadalmi csoportok fölé emelkedve a közös, nemzeti érdek nevében lépjen fel, s talán ugyanezen okból nem tartotta tiszteletben egyik társadalmi réteg érdekeit sem, s nem foglalkoztatta, meddig mehet el.
 

Hogyan jutott hatalomra?

Ezt a rendkívüli embert egy rendkívüli katonai-politikai válság segítette hatalomra, akárcsak az 1793–94-es forradalmi kormányzatot. A forradalmi diktatúrától és a terrortól megcsömörlött francia polgárság 1795-ben kísérletet tett a liberális, parlamentáris kormányzat bevezetésére. 1799-re olyan súlyos válság bontakozott ki, hogy a rendszer vezérkarát alkotó politikusok is belátták, a helyzet tarthatatlan. A tulajdonát féltő polgárság nem kívánt új népmozgalmakat, új forradalmi kormányzatot és újabb terrort sem. Olyan erős, keménykezű kormányzatot kívánt, amely a népmozgalom felidézése nélkül képes győzelmet aratni a csatatéren, s a királyság visszatérése nélkül képes megvalósítani a belpolitikai stabilitást és a tulajdon biztonságát. A törvényes alkotmánymódosítás azonban több évet vett volna igénybe, s ezért a vezető politikusok egyik csoportja úgy döntött, hogy a hadsereg segítségével, katonai puccsal hajtja végre a szükséges intézkedéseket. Az a katonatiszt, akit a puccs végrehajtására felkértek, nem olyan ember volt, aki az ölébe hullott hatalmat engedelmesen visszaadja a politikusoknak. Bonaparte 1799. november 9–10-én államcsínyt hajtott végre. Előbb szétkergette a törvényhozó szervek képviselőit, majd gondoskodott róla, hogy egy egészen új rendszert építsenek ki a régi romjain, amelyben minden hatalom az ő kezébe kerül.
 

Miért bukott el?

Napóleon viszonylag rövid első konzuli (1799–1804) és császári egyeduralma idején (1804–1815) véget vetett a forradalomnak, saját kezében egyesítette a törvényhozói és a végrehajtói hatalmat, biztosította Franciaország szárazföldi hegemóniáját, átformálta Európa államrendszerét, s több országban megvetette a modern, polgári jogrend alapjait.

Lélekben Napóleon a hatalma csúcsán is katonatiszt maradt, aki nem afféle végső eszköznek tekintette a háborút, hanem uralma természetes velejárójának. A mértéktelen hatalom persze az ő személyiségét is kikezdte. Megszűnt reálpolitikusként tevékenykedni, egyre inkább mindenható és mindentudó egyeduralkodónak tekintette magát. 1807–1808 táján a francia uralkodó rétegek fokozatosan elfordultak tőle. Napóleon egyre inkább olyan konfliktusokba bocsátkozott 1807 után, amelyek sikeres megoldásához Franciaországnak már nem volt elegendő ereje. A tartós és mindenki számára elfogadható békekötésre való képtelenség, a francia társadalom szembefordulása császárával és a hadászati újítások elterjedése volt az a három tényező, amelyek miatt minden idők egyik legnagyobb hódítója egy kis atlanti-óceáni szigeten fejezte be rendkívüli pályafutását.
 

Megtagadta a múltat

Napóleon szakított a francia forradalom két alapeszméjével, a népszuverenitással és az emberi jogokkal. A népszuverenitás azt jelentette, hogy a hatalmat csak a nép választotta testületek által vagy ezek megbízatásából lehet gyakorolni. Az 1799-ben Napóleon által bevezetett alkotmány szerint azonban a választópolgárok csak egy nemzeti névjegyzéket állítanak össze szavazataikkal, a szenátus pedig e lista alapján jelöli ki a törvényhozó szervek tagjait. A szenátus tagjait maga az első konzul, Bonaparte nevezi ki. Ahogy Sieyes abbé akkoriban megfogalmazta: a hatalomnak felülről, a bizalomnak alulról kell érkeznie.

1789 óta azt is alapelvnek tekintették, hogy az emberek bizonyos természetes jogokat élveznek születésük óta: a szabadsághoz, a tulajdonhoz, a biztonsághoz és az elnyomatással szembeni ellenálláshoz való jogot. A korábbi, 1791-ben, 1793-ban, majd 1795-ben elfogadott alkotmányok felsorolták az ember természetes jogait, Bonaparte 1799-es alkotmánya viszont már feleslegesnek tartotta ezt.

Napóleon új rendszere ideológiai és társadalmi téren is szakított a forradalom hagyományaival. A forradalom ideológiája szerint ugyanis a polgárság és a nép szoros szövetségben áll egymással, s az egykori kiváltságos rendek, a nemesség és a papság ellen folytatja küzdelmét. Ez az ideológia persze régóta kiüresedett már, hiszen a forradalom politikatörténetéből arra következtethetünk: a francia polgárság különböző csoportjai sorra felismerték, hogy igazi szövetségeseiket a nemesi tulajdonosok között kell keresniük, s tulajdonuk védelmében kemény kézzel el kell fojtaniuk a nincstelen tömegek mozgalmait.

Egy ideológia azonban még akkor is hivatalos maradhat, ha már senki sem hisz benne; elég ehhez annyi, hogy a hatalmat kisajátító csoportok szükségesnek érzik uralmuk meghosszabbításához. Bonaparte konzulátusa és császársága viszont végleg szakított a forradalmi ideológia maradványaival, nyíltan meghirdette a társadalmi rend és a tulajdon szent és sérthetetlen voltát, kiegyezett az egyházzal is, és lehetővé tette, hogy az erőskezű végrehajtó hatalom árnyékában a gazdag nemesek és a gazdag polgárok összeolvadhassanak egy új, tulajdonosi uralkodó osztállyá.
 

A munkát elvégezte

Napóleon elvégezte azokat a forradalom által megkezdett munkálatokat, amelyeket szükségesnek talált egyeduralma és az új, tulajdonosi elit érdekében. Az ő konzulátusa idején rendezték véglegesen a polgári és büntető törvényszékek hierarchiáját, fejezték be a megyerendszer megszilárdítását, s a prefektusok kinevezésével ekkor teljesítették ki a közigazgatás centralizációjának azt a folyamatát, amelyet még a forradalom indított meg. Ekkorra készült el a polgári törvénykönyv is, a híres Code Civil, amelyet hamarosan csak Code Napoléon, vagyis napóleoni törvénykönyv néven emlegettek. Lerakták a felsőoktatás alapjait, rendezték az egyházzal kialakult konfliktusokat, s a pápával 1801-ben megkötött konkordátum száz évre meghatározta az állam és az egyház viszonyát Franciaországban.

A forradalom legsúlyosabb problémái pénzügyi természetűek voltak: XVI. Lajos monarchiája is a pénzügyi csőd miatt omlott össze, s egyetlen forradalmi nemzetgyűlés sem volt képes fedezni saját kiadásait. 1789 óta a kormányzatok tulajdonképpen kényszerkölcsönökből, vagyonelkobzásból vagy fedezet nélküli (s így rohamosan elértéktelenedő) papírpénzek kibocsátásából éltek. A Direktórium előmunkálataira támaszkodva, Napóleon kormányzatának sikerült bevezetnie a hatékony és eredményes adószedést. 1800-ban megalakult a Francia Bank, s három év múlva elérték a pénzügyi stabilitást is: a francia frank értéke egészen az első világháborúig változatlan maradt!
 

A másik oldalon

Tagadhatatlan, hogy századunk diktátorai mellett Napóleon minden emberi érték megtestesítőjének tűnhet. Rendkívüli személyiségének és szédületes pályafutásának minden bizonnyal megvan a maga varázsa és vonzereje.

Mielőtt azonban túlzottan elkápráztatna minket a napóleoni dicsőség fénye, nem árt meghallgatnunk egy híres holland történész, Pieter Geyl véleményét: „Napóleon diktátor volt, aki szétkergette a törvényhozó szervet, aki a központosítás eszközével erősítette meg saját hatalmát, s aki nemcsak a közvélemény befolyását vagy kifejezését nyomta el, de magát a szabad gondolkodást is. Gyűlölte az intellektust, harcba lépett az egyház ellen, rabszolgasorba kényszerítette, s úgy gondolta, hogy cenzúrával, rendőrséggel és propagandával úgy alakíthatja a szellemet, ahogy neki tetszik. Hódító volt, aki mellett nem lehetett békében élni, aki képtelen volt arra, hogy ne süllyessze vazallussorba szövetségeseit, s aki a fejlődés és a civilizáció szépen csengő jelszavaival leplezte hódításvágyát.”

Ha ma értéknek tekintjük az egyéni szabadságot, az emberi jogokat, a békét, a vallás és a gondolat szabadságát, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az a Napóleon, aki az egyént alávetette a megnövekedett államhatalomnak, aki politikája központi elemének tekintette a háborút, aki elfogadta a pápát s rendőrminiszterével tárgyalta meg a kulturális kérdéseket – ez a Napóleon a másik oldalon állt.

Hahner Péter