Indult Marosvásárhelyről

– Tévés szerkesztőként vagy ismert, de voltál tanár és újságíró is. Kérlek, mesélj az indulásodról.
– Marosvásárhelyen születtem, a Mihai Eminescuvá lett Jókai Mór utca 52. szám alatt laktunk, elemibe viszont Vásárhely szomszédságában, Maroskeresztúrral átellenben, Csittszentivánba jártam ki, ahol édesanyám testvérének a férje volt a tanító bácsi. Ezt követően mentem a Bolyaiba, ahol érettségiztem is.

– Milyen volt az ötvenes évek végén Erdély egyik legpatinásabb középiskolája?
– Szédületes. Akkor a tanárt nem azért tiszteltük, mert volt egy korbácsa vagy varázspálcája, amellyel ki tudta kényszeríteni ezt. Pedig voltak köztük fiatalok is, például az akkor még rendkívül ifjú, nálunk csak alig néhány évvel idősebb, a matematikát Bukarestben végző Weszely Tibor, aki nyaranta biciklivel és rövidnadrágban járt.

– Weszely Tibor hatására felvételiztél matematikára?
– Azelőtt egészen pontosan bukásra álltam matematikából, még a négyest sem érte el az átlagom. Szerettem és tiszteltem Weszely Tibort, de hogy megszerettem a matematikát, az nem az ő érdeme volt, hanem az unokabátyámé, Nagy Győzőé, aki négy nap alatt megértette velem az algebrát, trigonometriát és térmértant. Amúgy hadd mondjam el: a bejutásom jóformán egyértelmű volt, mert megkaptam a néptanácsi ösztöndíjat. Ám a felvételi előtt egy nappal közölték, hogy elveszik, mert „bonyodalmat” találtak az önéletírásomban. A családban úgy tanítottak, ha édesapámról kérdeznek az illetékes elvtársak, mondjam azt, hogy építésvezető, s ne azt, hogy építészmérnök… Na, így mentem felvételizni, mégis bejutottam. Aztán utólag, alig egy év múlva mégis úgy döntöttem, az irodalom jobban érdekel, ezért Marosvásárhelyen a nemrég elindult pedagógiai főiskolát végeztem el, majd levelező hallgatóként Kolozsváron a magyar szakot.

A Megyei Tükör iskolájában

– Innen egyenes út vezetett a sajtóba?
– Nem, szó sincs róla. Előbb tanár voltam a Bekecs lábánál, Nyárádselyében, majd a községközpontban, Nyárádmagyaróson még két évig. Soha nem írtam addig, de amikor 1968-ban Csíkszeredában elindult a Hargita, felültem a vonatra és bejelentkeztem Albert Antal főszerkesztőnél. A rövid beszélgetés végén azt kérdezte, fogkefét és pizsamát hoztam-e magammal. Igen ám, de nekem már volt két gyerekem, és lakást nem adhattak, csak a következő esztendőtől. Ezt nem vállalhattam, így hát irány vissza Nyárádmagyarósra tanítani. Ezen a nyáron a Hargita szerkesztősége Tusnádon a Megyei Tükör ellen lépett pályára. Piszkosul kikaptunk az Áros Karcsi és Magyari Lajos által vezetett „tükrös” csapattól – egyetlen gólunkat én lőttem, lesről –, de megismerhettem a fiatal főszerkesztőt, Dali Sándort, így két év múlva ismerősként kereshettem fel munkát kérve. Életemben kétszer voltam igazán bátor – már ami a saját sorsom alakítását illeti –, s közülük ez volt az első. Olyan emberek határozták meg akkor a lapot, mint Magyari Lajos, Farkas Árpád, Tömöry Péter, Csiki László, és én oda mertem szerkesztőnek jelentkezni. Nagy bátorság volt, de soha nem fogom megbánni. Ott tanultam a legtöbbet, nem az egyetemen, remek iskola volt! Négy évet dolgoztam ott, de valójában inkább csak kettőt, mert két évig magánéleti gondjaim miatt csak papíron voltam alkalmazott. Amúgy nem kirúgtak, hanem leépítettek, amikor 1974-ben – a papírtakarékosságra hivatkozva – napilapból hetilappá lett a Tükör.

Bodor Pál szárnya alatt

– És mihez kezd egy leépített újságíró a szocialista Romániában?
– Négy évre visszamegy tanárnak, majd tévésnek áll. Csíkszeredában tanítottam, amikor valamelyik barátom megkeresett, hogy itt van a televízió operatőre, Öllerer Jóska, akinek a megszokott munkatársa nincs a városban, vállalnám-e a riporterkedést. Elmentünk Lövéte felé, a nárciszrétre, a nagy majálisra, interjúkat készítettem, egyszer csak azt kérdezte Jóska, hogy te már sokszor dolgoztál a televíziónak?, mert olyan jól csinálod. Akkor még nem, de később, egy kedves közeli hölgy ismerősöm bátorítására elmentem Bukarestbe Bodor Pálhoz, hogy szívesen dolgoznék velük. Bodor nem mondott semmi konkrétat, mi eljöttünk, mert ezt a rendkívül kedves hölgy ismerősömet el kellett kísérnem Budapestre az esküvőjére. Budapestről egyenesen Bukarestbe mentem vissza, bejelentkeztem Bodornál, és úgy tettem, mintha ő hívott volna, ő pedig természetesnek vette, hogy megérkeztem. Ez volt a második hatalmas merészség, amit én elkövettem saját sorsom alakításában. Az, hogy elmentem olyan emberek közé, mint Bodor Pál, Józsa Erika, Csáky Zoltán, és sorolhatnám még.

– Mennyire választhattál szabadon témát? Sok megkötés volt?
– Kötelező volt vívmányanyagokat készítenünk – miként teljesített egyik vagy másik gyár –, de ezeket általában három percben le lehetett tudni, ám a hétfői értekezleteken mindig igyekeztem olyasvalamit javasolni, amivel értéket tudunk közölni. Így készíthettem portréfilmet a volt fizikatanáromról, Árkosi tanár úrról, riportot a Duna-csatornáról vagy Koltóról.

Léphaft Pál karikatúrája

– A magyar szerkesztőségnek az RTV-n belül milyen státusa volt. Éreztették, hogy nem oda tartoztok?
– Nem, nem éreztették, egyetlenegyszer fordult elő nyilvánosan, hogy a vágószoba ajtajában egy férfi, aki valószínűleg technikus lehetett, mert nem ismertem, arra a bentről érkező kérdésre, hogy ki következik, azt válaszolta jó hangosan, hogy bozgorii.

– Mit jelentett számodra a magyar adás megszűnése?
– Mindannak ellenére, hogy hétfőnként bent voltam a szerkesztőségi gyűléseken és teljes jogú kollégaként szólhattam hozzá, javasolhattam témákat, valójában állandó külmunkatárs voltam. Ennek megvolt az ára, mert a fizetésem legtöbb kétezer lej lehetett, majd azt Bodor távozása után tovább csökkentették, ezerötszáz lejben állapították meg. A magyar adás megszűnését követően – 1985. január 4-e – néhány hónapot, kora télig a rádiónál dolgozhattam, majd teljesen kereset nélkül maradtam, és a német adásnál dolgozó feleségem, Schaffhauser Ildikó szerkesztői fizetéséből éltünk.

Balkáni vállalkozóként

– Hogy lehetett ezt az időszakot átvészelni?
– Négy anyagilag nagyon nehéz év következett. A kenyeret pénzért adták, nekünk abból kevés volt, valamit ki kellett találnunk, ezért 1985 végén elkezdtünk mézeskalácsot gyártani otthon. Nem volt se tojás, se liszt, se cukor, de létezett a balkáni „ne deszkurköm noj!” És megoldottuk, mert feketén beszereztük a lisztet, cukrot, tojást, és az sem tántorított el a vállalkozástól, hogy az elején a cukrot kézi őrlővel kellett porcukorrá őrölnöm ipari mennyiségben, mert villanyőrlőnk nem volt. A felvevőpiacunk a román televízió, a rádió és a Román Nemzeti Bank volt, ahol egy nagyon jó barátnőnk, aki közgazdász és irodavezető volt, „terítette” az árut. Ez meglehetősen szépen jövedelmezett, de nem annyira szépen, hogy abból összejöjjön egy autó. És akkor a feleségem kitalálta, hogy varrjunk ruhákat. Így történt, hogy én, aki egyébként még azt sem tudtam, hogy a varrógép tűjébe miként kell a cérnát befűzni, úgy megtanultam varrni, hogy a Képzőművészeti Alap minőségének megfelelő, egyedi ruhadarabokat – különféle díszekkel, pántokkal, cipzárral ellátva a dzsekiket, mellényeket és nadrágokat – tudtam készíteni. Egy éjszaka akár két nadrágot is megvarrtam. Ismét jött a szórás: bank, rádió, televízió. Olyannyira ment az üzlet, hogy a konyhaszekrényben élére tett százasokból autóra ugyan nem, de egy Oltcitra való – ugyanis az Oltcitot ne nevezzük autónak – összejött.

Új korszak, új kihívások

– És akkor jött az 1989-es fordulat?
– Már december eleje jól indult. A bolgár televíziót követtük, kezünkben bolgár–magyar szótárral, s egyszer csak bemondták: Zsivkov megbukott. A hírre Ildikóval táncra perdültünk a szoba közepén. Miért? Mert tudtuk, hamarosan Ceaușescu is megbukik. És nem is kellett sokat várnunk, el is jött a pillanat, amit mi úgy is éltük meg, mint egy valós forradalmat. Valósnak éreztük a fenyegetést, amikor Ildikóval a rádióba bementünk, hogy magyarul, illetve németül beolvassuk a Nemzeti Megmentési Front közleményét. Mi úgy érzékeltük, hogy lőnek, két katona vigyázott ránk, amikor a rádió oldalbejárata felé mentünk, majd később kiderült, hogy egy szimulátor adta a lövészajt. De hát ezt mi honnan tudhattuk volna? Valamikor január második felének kellett eljönnie, amikor a nyugati sajtó már egyértelműen állította, államcsíny történt, és semmi köze nincs a forradalomhoz.

– És ekkortól már ismét a magyar adás munkatársa voltál?
– Munkakönyvvel még nem, de december végétől már ismét ott voltam, majd néhány hónap alatt elértem a főmunkatársi beosztást. Ezt románul úgy hívják, hogy realizator de emisie, mondhatni, munkával kivívott rang. Tényleg megdolgoztam érte, mert úgy húztunk, mint egy igás állat, gyakran ért munkában az éjszaka, sőt, a reggel is. És nem kizárólag magyar ügyekkel foglalkoztunk, hanem rovatomban, a Napirendenben az aktuális kérdésekkel is. Nálam jelentek meg képernyőn azok az ellenzéki románok – például Doina Cornea vagy Smaranda Enache –, akiknek az RTV Iliescu parancsára nem adott helyet.

Fotó: Szekeres Attila

– A román vezetőség teljes szabadságot adott a magyar szerkesztőségnek?
– Általában nem szóltak bele, de egyszer nagyon komoly provokációnak voltunk kitéve. Meggyőződésem, ha másként döntünk, ott helyben felszámolják a magyar adást. A televízió vezérigazgatója, Emanuel Valeriu keresett meg, hogy van egy nekünk való anyaga. Boros Zoltán, a főszerkesztő Amerikában volt zenélni, ezért Simonffy Katival mentünk fel, hogy megtudjuk, mit is akar. Ott volt Răzvan Theodorescu, aki később művelődési miniszter lett, s arról próbáltak meggyőzni, hogy adjunk le egy anyagot egy magyarországi eseményről. Úgy emlékszem, Egerben volt egy igen erőteljes hangú értelmiségi összejövetel, ahol megtárgyalták az erdélyi magyarság kérdéseit, ügyeit, s ott kemény, szélsőjobbos beszédek is elhangzottak. Éreztük, hogy itt valami nincs rendben, hátsó szándékkal akarják ránk tukmálni ezt az anyagot, így azt mondtam, ha fontosnak tartják, tegyék be, ahova akarják, de a magyar adásban nem fog bemenni.

– Mely riportjaid sikerültek emlékezetesre?
– Sokat dolgoztam, a sok száz anyagból nehéz válogatnom, de abban bízom, akad néhány, amely nem csak a magam, hanem a nézők számára is emlékezetes. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy Habsburg Ottóval kétszer is interjút készíthettem, hogy a zetelaki-oroszhegyi elítéltekről forgathattam, hogy én készítettem először filmet a román címer alkotójáról, Keöpeczi Sebestyén Józsefről, a II. János Pál pápa budapesti látogatására induló csángó zarándokról, Domokos Pál Péter temetéséről, vagy hogy én voltam az egyedüli, aki a romániai börtönöket riporterként végigjárhatta Balta Albătól Szamosújvárig és Enyedig. Kiváltképp sajnálom, hogy ez utóbbi, a Ceaușescu alatt politikai fogságban lévőkről készült interjúsorozat azóta sem ment adásba, itt porosodik a pincémben.

– És a nyugdíjas évek miként telnek?
– Azon próbálok dolgozni, hogy a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete nemzeti értékek mentén működő, tartalmat, értéket teremtő szakmai szervezet legyen. Ha nem lesz tartalom, akkor megérdemeljük a sikertelenséget.