Május harmadikán, a sajtószabadság világnapján az jutott eszembe, hogy egy demokratikus, szabad országban a sok szabad újságíró azt hiszi, neki mindent szabad. Aztán, ha olyasmit ír vagy mond, ami (egyesek szerint) politikailag nem korrekt, akkor megtörténhet, hogy (legjobb esetben) megcenzúrázzák, de még az is, hogy elveszti állását.
Jó a mondás, hogy ne szólj szám (politikailag inkorrekt módon), nem fáj fejem (és nem rúgnak ülepen).
A politikai korrektség, aminek angol rövidítése a PC (píszí) azt jelenti, hogy minden egyéb politikailag inkorrekt. Az is baj, hogy nem tudni, ki az, aki eldönti, hogy valami politikailag korrekt-e vagy nem. Ezek után hiszi a piszi, hogy mindig jó a PC.
Már Petőfi és társai is harcoltak a sajtószabadságért, és világszabadságot is vizionáltak. Egy rövid időre a sajtószabadság meg is valósult. (A világszabadságról már azt sem tudjuk, mi fán terem.) Ausztria uralkodójának akkoriban a szabadságharc is inkorrektnek tűnt, és miután leverték a forradalmat, tett is róla, hogy megbüntessék az „inkorrekteket”. Azóta sokágúvá fejlődött az úgynevezett sajtó, és beletartozik minden tömegtájékoztatási – vagy tömeg-félretájékoztatási – eszköz, rádió, televízió vagy az internet, amelyek közzétesznek híreket, álhíreket és rablómeséket is.
A hírközlő szerveknek elméletileg korrekt módon és részrehajlás nélkül kell(ene) informálniuk a jámbor hírfogyasztót. De a dolog valahogy úgy történik, mint a régi viccben, amikor megkérdezték a jereváni rádiótól: Igaz-e, hogy Jerevánban Moszkvicsokat osztogatnak? A válasz: A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szerint: „Minden embernek joga van a szabad véleménynyilvánításra…” is. És sokan élnek és vissza is élnek vele. Az olvasóra, hallgatóra, nézőre van bízva, hogy mit higgyen el a híradásokból. Megjelentek olyan kereső- és közösségimédia-óriások, mint a Facebook, Google stb., amelyek minden magyarázat nélkül egyszerűen cenzúrázzák és letiltják azokat a közleményeket, híreket, amelyek nem tetszenek az üzemeltetőnek. Mivel az ausztrálok meg akarták adóztatni őket, a dúsgazdag Facebook-tulajdonos februárban letiltotta a felhasználókat, hogy híroldalakat olvassanak vagy híreket megosszanak egymás között. (Ez vajon PC-e?)
A sajtószabadság napjára készítettek egy felmérést, amiből kiderült, hogy az emberek 34 százaléka bízik az újságírókban. A bennük bízók még ott tartanak, hogy valami igaz, mert hát megírta az újság is. A sajtóról azt tartják, hogy a demokrácia láncos kutyája, ami találó, mert legtöbb esetben a nyaka meg van kötve, kenyéradó gazdáinak kezéből eszik, és csak úgy tesz, mintha védené a demokráciát. Az előző kormány csak a tévéadóknak 15,3 millió euró támogatást irányozott elő, de a Viselj maszkot! kampányból a rádióadók sem jöttek ki rosszul, mert 4,3 milliót kaptak. Ezért aztán nem csoda, ha a nagy pénzt kasszírozó, mást maszkviselésre felszólító adók szájkosarat tesznek magukra, hogy ne harapjanak véletlenül bele a kormányba. Különben is, harminc év óta a kutya (és az újságíró) ugat és a karaván (és a mindenkori kormány) halad a maga, nagy pénzekkel kecsegtető útján.
A sajtó szabadságát tekintve Románia világviszonylatban ma (hat helyet rontva) a 48. helyen található. Elsők között a skandináv országok vannak, de az Egyesült Államok is jól áll ilyen téren. Pedig például Julian Assange-ot, aki 250 ezer diplomáciai (táv)iratot tett közzé (mondhatni, hogy a világ informálására), egyes számú közellenségnek nyilvánította. Miközben ő csak olyan „ártatlan” dolgokat hozott nyilvánosságra, hogy Washington azt kérte diplomatáitól, kémkedjenek az Egyesült Nemzetek Szervezetének munkatársai után. Vár is rá vagy 175 év börtön.
Nálunk már 2018-ban kiderült, a szerkesztőségekben a titkosszolgálatoknak 19 beépített ügynöke dolgozott. Milyen jó nekik, hiszen olyan információkat szivárogtathattak ki, amelyekből hasznot húz a háttérből leselkedő hatalom, amelyik csendesen bele tud szólni a hatalmi harcokba! Az is érdekes, hogy az úgynevezett tényfeltáró újságírók nem tudják harminc év után sem feltárni a forradalomkor vagy a Marosvásárhelyen ’90-ben történteket. Illetve, minél inkább tárják, annál inkább egyebet derítenek ki, mint ami a valóság...