Jó a mondás, hogy ne szólj szám (politikailag inkorrekt módon), nem fáj fejem (és nem rúgnak ülepen).

A politikai korrektség, aminek angol rövidítése a PC (píszí) azt jelenti, hogy minden egyéb politikailag inkorrekt. Az is baj, hogy nem tudni, ki az, aki eldönti, hogy valami politikailag korrekt-e vagy nem. Ezek után hiszi a piszi, hogy mindig jó a PC.

Már Petőfi és társai is harcoltak a sajtószabadságért, és világszabadságot is vizionáltak. Egy rövid időre a sajtószabadság meg is valósult. (A világszabadságról már azt sem tudjuk, mi fán terem.) Ausztria uralkodójának akkoriban a szabadságharc is inkorrektnek tűnt, és miután leverték a forradalmat, tett is róla, hogy megbüntessék az „inkorrekteket”. Azóta sokágúvá fejlődött az úgynevezett sajtó, és beletartozik minden tömegtájékoztatási – vagy tömeg-félretájékoztatási – eszköz, rádió, televízió vagy az internet, amelyek közzétesznek híreket, álhíreket és rablómeséket is.

A hírközlő szerveknek elméletileg korrekt módon és részrehajlás nélkül kell(ene) informálniuk a jámbor hírfogyasztót. De a dolog valahogy úgy történik, mint a régi viccben, amikor megkérdezték a jereváni rádiótól: Igaz-e, hogy Jerevánban Moszkvicsokat osztogatnak? A válasz: A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szerint: „Minden embernek joga van a szabad véleménynyilvánításra…” is. És sokan élnek és vissza is élnek vele. Az olvasóra, hallgatóra, nézőre van bízva, hogy mit higgyen el a híradásokból. Megjelentek olyan kereső- és közösségimédia-óriások, mint a Facebook, Google stb., amelyek minden magyarázat nélkül egyszerűen cenzúrázzák és letiltják azokat a közleményeket, híreket, amelyek nem tetszenek az üzemeltetőnek. Mivel az ausztrálok meg akarták adóztatni őket, a dúsgazdag Facebook-tulajdonos februárban letiltotta a felhasználókat, hogy híroldalakat olvassanak vagy híreket megosszanak egymás között. (Ez vajon PC-e?)

A sajtószabadság napjára készítettek egy felmérést, amiből kiderült, hogy az emberek 34 százaléka bízik az újságírókban. A bennük bízók még ott tartanak, hogy valami igaz, mert hát megírta az újság is. A sajtóról azt tartják, hogy a demokrácia láncos kutyája, ami találó, mert legtöbb esetben a nyaka meg van kötve, kenyéradó gazdáinak kezéből eszik, és csak úgy tesz, mintha védené a demokráciát. Az előző kormány csak a tévéadóknak 15,3 millió euró támogatást irányozott elő, de a Viselj maszkot! kampányból a rádióadók sem jöttek ki rosszul, mert 4,3 milliót kaptak. Ezért aztán nem csoda, ha a nagy pénzt kasszírozó, mást maszkviselésre felszólító adók szájkosarat tesznek magukra, hogy ne harapjanak véletlenül bele a kormányba. Különben is, harminc év óta a kutya (és az újságíró) ugat és a karaván (és a mindenkori kormány) halad a maga, nagy pénzekkel kecsegtető útján.

A sajtó szabadságát tekintve Románia világviszonylatban ma (hat helyet rontva) a 48. helyen található. Elsők között a skandináv országok vannak, de az Egyesült Államok is jól áll ilyen téren. Pedig például Julian Assange-ot, aki 250 ezer diplomáciai (táv)iratot tett közzé (mondhatni, hogy a világ informálására), egyes számú közellenségnek nyilvánította. Miközben ő csak olyan „ártatlan” dolgokat hozott nyilvánosságra, hogy Washington azt kérte diplomatáitól, kémkedjenek az Egyesült Nemzetek Szervezetének munkatársai után. Vár is rá vagy 175 év börtön.

Nálunk már 2018-ban kiderült, a szerkesztőségekben a titkosszolgálatoknak 19 beépített ügynöke dolgozott. Milyen jó nekik, hiszen olyan információkat szivárogtathattak ki, amelyekből hasznot húz a háttérből leselkedő hatalom, amelyik csendesen bele tud szólni a hatalmi harcokba! Az is érdekes, hogy az úgynevezett tényfeltáró újságírók nem tudják harminc év után sem feltárni a forradalomkor vagy a Marosvásárhelyen ’90-ben történteket. Illetve, minél inkább tárják, annál inkább egyebet derítenek ki, mint ami a valóság...