– Épp március 15-én beszélgetünk, Magyarország egyik nemzeti ünnepén. Van ennek a dátumnak valamilyen jelentősége az Ön életében, vagy német állampolgárként ez is csak egy ugyanolyan átlagos nap, mint az összes többi?
– A magyar gyökerek sokat jelentenek nekem. Nézze csak… (elővesz a fiókból egy díszdobozt) …nagy megtiszteltetés ért két évvel ezelőtt, amikor a köztársasági elnöktől megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Emellett sokatmondó szerintem az is, hogy bár soha életemben nem tartoztam semmilyen klubhoz, néhány éve csatlakoztam a Német–Magyar Egyesülethez (Deutsch–Ungarische Gesellschaft Rhein-Ruhr), amelynek tavaly óta az elnöke is vagyok. Egyébként nem német állampolgár vagyok, hanem osztrák.

– Hogyhogy? Hiszen évtizedek óta Németországban él.
– A szüleim 1938-ban házasodtak és hagyták el Magyarországot. A nagymamámnak Bohémiában (Csehországban) voltak birtokai, és nagyapám azt akarta, hogy azt a fiatalok rendezzék, irányítsák. A bátyám már ott született 1940-ben, én pedig egy évvel később. Aztán 1945-ben előbb német, majd amerikai megszállás alá került a házunk. Édesapám, aki tökéletesen beszélt angolul, sokat tárgyalt az amerikai katonákkal, valamennyire még össze is barátkozott velük. Egy nap az egyik tiszt figyelmeztette: valami történik Jaltán, nekik vissza kell vonulniuk Nyugatra, viszont érkeznek az oroszok. „Magyar arisztokrataként nem egy életbiztosítás maguknak itt maradni, valószínűleg Szibériába fogják deportálni, jobb, ha minél előbb eltűnnek innen” – mondta. Azt javasolta, hogy vagy Ausztria, vagy Nyugat-Németország felé vegyük az irányt. Végül apám úgy döntött, hogy Ausztriába megyünk, mert nagymamámnak ott is volt egy birtoka, Burgenlandban, ami régebben Magyarország része volt, valamint egy kis palotája Bécsben. Amikor indultunk volna, megtudtuk, hogy nagyapám időközben mindkettőt eladta. Így már nem volt semmink, se Magyarországon, se Ausztriában, se Csehországban. Meredek helyzet volt. Végül csak elindultunk apám egyik barátjához Ausztriába, akinek volt egy üres háza valahol vidéken. Csodálatos ház volt, pazar berendezéssel, gyönyörű bútorokkal, ezüst étkészlettel, viszont nem volt, mit enni. Apám elment a falu polgármesteréhez, hogy segítsen neki valami munkát találni, de azt a választ kapta, hogy előbb osztrák állampolgárrá kell válnia. Így 1947-ben már mindannyian „osztrákok” voltuk. Ekkor kaphatta meg az első munkáját, ami útépítés volt. Két évig hét közben biciklivel járt munkába és utat épített, hétvégén pedig ő volt a gróf, teniszezni és vadászni járt a barátaival. Mindenki imádta. (Elérzékenyül.)

– Az Apponyi név minden magyar fülnek ismerősen cseng, legtöbben Apponyi Albert nevét ismerik, aki az 1920-as párizsi delegáció vezetőjeként elmondta legendás trianoni beszédét…
– Igen, ő a dédnagyapám testvére volt, ezé a fickóé itt a falon (mutat a méretes olajfestményre a háta mögött). Amott (mutat a másik falra) van egy családfa, azon jól látható, hogy ki kicsoda. Igaz, már kicsit régi, a dédnagyapám az utolsó, aki még rákerült.

– Tavaly, a trianoni békediktátum századik évfordulójára film is készült Apponyi Albertről. Milyennek találja a produkciót?
– Csak részleteket láttam belőle, azokat is magyarul, és nem sokat értettem belőle, de érdekes volt látni, szerintem reálisan mutatta be az eseményeket. Albert nagyon intelligens államférfi volt, 12 nyelvet beszélt. Harminc évig volt a magyar kormányban, mindenféle miniszteri pozíciókat betöltött, egyedül miniszterelnök nem volt, pedig nagyon szerette volna. Pechemre ugyanabba a jezsuita iskolába jártam Bécsben, ahova ő, így folyton vele hasonlítgattak össze, s emiatt túl magasak voltak az elvárások velem szemben.

– Milyen Apponyinak lenni, ezzel a névvel élni? Kötelez?
– Az Apponyi név egy ideig jól hangzott Magyarországon. Aztán később nem annyira. A munkám révén sokat voltam a kommunizmus idején Magyarországon. A bankom finanszírozta a Hilton építését Budapesten, és amikor elmentem a megnyitóra, az egyik hotelalkalmazott megszólított, és megkérdezte, hogy én valódi Apponyi vagyok-e. Mondtam, nem ismerek egyetlen valótlan Apponyit sem. Erre azt válaszolta, hogy ő az iskolában azt tanulta, hogy már egyetlen Apponyi sem él. Máskor meg kémnek néztek, ezért nem akartak átengedni Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe. Kértem, mondják el, miből jutottak erre a nevetséges következtetésre. Mire megindokolták: a nevem magyar, ráadásul Apponyi. Csehországban születtem, osztrák állampolgár vagyok, egy amerikai banknak dolgozom, és az útlevelem tele van pecsételve az összes kommunista ország pecsétjével. Ez alapján számukra a napnál is világosabb, hogy csak kém lehetek.

– Pedig sok minden volt, csak kém nem. Hogy lett bankár?
– A Kalksburg jezsuita iskola után besoroztak katonának, a legfiatalabb hadnagy voltam a 2. világháború után, ma pedig valószínűleg a legidősebb vagyok. (Nevet.) Először a hadseregnél szerettem volna maradni és ott elhelyezkedni, de hál’ istennek édesapám lebeszélt róla. Aztán diplomata akartam lenni, ezért jogot tanultam. Épp a doktori védésemre készültem, amikor az egyik bank meghívott a partijára. Ott beszélgettem néhány amerikai sráccal, amikor egyikük feltette a nagy kérdést: mit kezdek a diploma megszerzése után? Nem szeretnék náluk dolgozni? Így lettem bankár a Chase Manhattan Bank frankfurti részlegén. Tizenkét évet dolgoztam itt, ebből nyolc évig Kelet-Európáért voltam felelős. A főnököm, David Rockefeller nagyon szerette ezt a régiót, rengeteget utaztunk együtt. Sokat jártunk Bulgáriába, Romániába, Jugoszláviába, a Szovjetunióba, de mindig Magyarországon éreztem legjobban magam. Könnyű volt a magyarokkal dolgozni, kedvesek voltak, jól éreztem magam velük.

– Ismerte ezeknek az országoknak a vezetőit is?
– Háromszor találkoztam Titóval, neki volt egy különleges aurája, hihetetlen élmény volt vele találkozni minden alkalommal. Vagy ismertem Zsivkovot. Ő egy vicces figura volt.

– Az alattvalók valószínűleg nem így emlékeznek rá.
– Nem tudom, mennyire volt kegyetlen, de velem mindig jó fej volt. Szeretett élni. Egy nap meghívott minket a házába. Amikor megérkeztünk a Szófia melletti birtokra, egy hatalmas palotát pillantottunk meg, igazi diktátorhoz illőt. Már mentünk volna be, amikor szólt: ő nem ebben lakik, ez neki túl nagy. Ő bányászként kezdte, felküzdötte magát ebbe a pozícióba, ez a grandománia nem az ő stílusa. Végül hátrasétáltunk a kertben, ahol el volt dugva egy svájci stílusú ház, tele vadásztrófeákkal és állatbőrökkel, no meg óriási bécsi csillárokkal, ezek darabja többmillió márkát ért akkoriban. Elképesztő volt.

– Ceaușescuval is találkozott?
– Igen, egy alkalommal, nemcsak vele, hanem a feleségével is. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy melyikük volt rosszabb. Az összes többi diktátornak, akiket megismertem, valamilyen módon tekintélyük volt. Neki nem volt. Borzasztóak voltak mindketten.

– A karrierhez visszatérve… mi következett a Chase után?
– Amikor Rockefeller távozott a banktól, én is elhagytam Frankfurtot, előbb Bécs, majd London következett. Innen Németország második legnagyobb privát bankja, a Schröder, Münchmeyer, Hengst & Co. (SMH) csábított el azzal, hogy építsem fel a nemzetközi részlegüket. Nagyon élveztem, az egész világ az enyém volt, és felajánlották, hogy három év után bevesznek partnernek is. Csak éppen még előtte csődbe mentek. De szerencsés voltam, jött a következő telefonhívás: menjek Londonba befektetési bankárnak. Mire belejöttem, megkeresett az amerikai Merrill Lynch, amely akkor a világ egyik legnagyobb befektetési bankja volt. Csatlakoztam hozzájuk és tíz évig maradtam, pedig nem szerettem ott dolgozni. Később aztán egy családi barát pénzügyi igazgatónak hívott az EON egyik vállalatához. A céget egy idő után két részre osztották és eladták, az egyik felét az amerikaiaknak, a másikat az ausztráloknak. Ausztráliában nagyobb fantáziát láttam, ezért azt választottam, de nagyon hamar rájöttem, hogy rossz döntést hoztam: az ausztráloknak fogalmuk sem volt, hogy működik az üzlet Európában, meg úgy általában a világon. Bár öt évre szóló szerződést kötöttünk, két év után felmondtam. Most 80 vagyok, és elmondhatom, hogy nagyszerű életem volt.

– A Német–Magyar Egyesület elnökeként ma is igen aktív. Mivel foglalkozik a szervezet?
– Célunk összehozni a magyarságot és németeket, vagyis a magyar–német barátságon dolgozni. Ez különösen fontos ma, amikor a német lapok nem feltétlenül írnak jókat Magyarországról. Egyébként több ilyen társaság is van Németországban, és együttműködünk.

– Hány tagja van a társaságnak?
– Körülbelül 40, és van 150 „barátunk”, akik nem tagok, de hozzánk tartoznak. Hozzávetőleg fele-fele arányban vagyunk németek és magyarok. Koncerteket, különféle rendezvényeket szervezünk, de nem csak kulturális téren, hanem társadalmi és gazdasági szinten is törekszünk a magyar–német kapcsolatok erősítésére.

– Tartja a kapcsolatot a többi arisztokratával? Szerveznek közös programokat, esetleg királyi esküvőkön szoktak találkozni?
– Nem élek nagyvilági életet. Megtehetném, de nem akarom, nincs rá szükségem. Amikor Londonban éltem, az más volt, mert az unokatestvérem hozzáment a kenti herceghez, és így bemutattak a királyi családnak, többször meghívást kaptam Windsorba. De tudja, az angolok kicsit olyanok, mint az amerikaiak, abból a szempontból, hogy nagyon kedvesek, barátságosak, nagyon meggyőzően tudnak meghívni, de nem gondolják komolyan. Mindig megkérdezték, honnan is jövök? Skandináviából? Svédország, Norvégia? A szőke hajam, kék szemem miatt ez volt a legkézenfekvőbb tipp. A német vonalról valahogy mindig megfeledkeztek, nyilván azért, mert a mai napig nem nagyon kedvelik a németeket.

– Ezt így érezte, vagy volt ezzel kapcsolatban konkrétan valamilyen rossz tapasztalata?
– A fiamnak volt. Bentlakásos iskolában tanult, 7–8 éves lehetett, és sírva hívott fel, hogy a fiúk olyan gonoszok vele, reggelente „Heil Hitler!”-rel köszöntik. Én hülye, azt javasoltam, mondja inkább azt, hogy ő nem is német, hanem osztrák. Mire ismét sírva telefonált: most a fiúk azt mondják, hogy Hitler is osztrák volt. Rendben – mondtam neki –, akkor mostantól magyar vagy. Ez volt végül a megoldás. (Nevet.)

– Próbált valaha megtanulni magyarul?
– Háromszor kezdtem neki, és háromszor adtam fel. Nagyon nehéz. A magyar szavakat majdnem akcentus nélkül meg tudom ismételni, mert a nyelv valahol nagyon mélyen ott a tudatalattimban, hiszen a szüleim mindig magyarul beszéltek egymással és a barátaikkal. Amikor azt hallottuk, „gyerekek”, akkor tudtuk, minden rendben van. Amikor viszont elhangzott, hogy „fiam!”, akkor jó volt eltűnni a színről.

– Miért csak egymással beszéltek magyar nyelven?
– Édesanyám szerint a magyar gügyögés és babanyelv rettenetesen hangzik. Ráadásul Csehországban éltünk, ahova éppen akkor vonult be Hitler, és az egyetlen nyelv, amit beszélni szabadott akkoriban, a német volt. A dadánk, a szakácsunk, a cselédek csak németül beszélhettek, még a kertész is, aki amúgy egy szót sem tudott németül. Ilyen meggondolásból beszéltek velünk is németül. Arra gondoltak, hogy ha visszamegyünk Magyarországra, úgyis magyar iskolába fogunk járni, és ott megtanuljuk a nyelvet. Erre sajnos soha nem került sor. Káromkodni viszont kitűnően tudok magyarul! (Nevet.)

– Ettől függetlenül, úgy tudom, el szokott járni a kölni magyar istentiszteletre…
– Csak ha valamilyen speciális alkalom vagy ünnep van, és meghívnak. Nem zavar, ha nem értem, amit a pap mond, a lényeg, hogy ilyenkor jó társaságban vagyok.

– Ha nem Németországban élne, akkor hol?
– Tíz éve minden évben kétszer, márciusban és októberben Egyiptomba utazunk, a Vörös-tenger partjára. Nem élnék ott, de nagyon szeretem. Szerettem Londonban élni, üzleti szempontból az egy ideális hely, de nem tudom, nyugdíjasként élvezném-e. Ausztria a szívem csücske, én ma is úgy látom, hogy az a kis falu, Al­taussee a világ legszebb helye, ahol én felnőttem. De szívesen költöznék Magyarországra is, ha beszélném a nyelvet.

Kuti Noémi
(Az interjú teljes terjedelmében a colore.hu oldalon olvasható)