Panaszkodnak a gazdák. Nincs pénz erre, nincs pénz arra. Nincs eladási lehetőség. A felvásárlók banikat adnak a tejért, a húsért. A bőrnek, gyapjúnak nincs ára. A sort folytathatjuk, és mindez igaz is. De megkérdezhetnénk: mit tesznek a gazdák, hogy mindezen hátrány kiküszöbölhető legyen?
Egyesek másként látják. Piacra termelnek, azt adják, amit a vásárlók kérnek. Nagy mennyiségben, azonos minőségben, az év minden hónapjában. Ők évekkel korábban ráéreztek erre. Ezért vannak Háromszéken is nagy kapacitású raktárak, ellenőrzött hőmérséklettel, levegőnedvesség-tartalommal, és ami a legfontosabb: eladási szerződésekkel.
Példaértékű a nagygazdák hozzáállása. A kisgazdák nem érnek a nyomukba, hacsak nem fognak össze. Hogyan? Szövetkezve. Ez a válasz és a megoldás az értékesítési problémákra – és nem csak. A burgonyatermelők szövetsége által nemrég elkészített országos program szerint támogatást kérnek tárolókapacitások létesítésére, nem utolsósorban öntözőrendszerek kiépítésére, a meglévő hálózatok felújítására. Jó, mindez megoldja a termelési és részben az értékesítési problémákat is. De van további irány is. A megtermelt termék – pityóka, kukorica stb. – értéke akkor a legnagyobb, ha feldolgozott állapotban adjuk el. Minden háromszéki gazda emlékszik a kézdivásárhelyi keményítőgyárra, az uzoni szeszgyárra. Lassan emlék lesz a botfalusi cukorgyár is. Miért nem lehetne Háromszéken is a feldolgozást beindítani? Csíki jó példák vannak: chipsgyár működik, tejporgyár épül, szeszgyáron is gondolkodnak. Mindez annak ellenére, hogy az ottani gazdák gépesítés, parcellák nagysága szempontjából nem versenyeznek a háromszékiekkel.
Mit is mondjunk? Lehetőség, anyagi háttér van, sőt, ha lassan is, de elkezdtek gondolkodni ezen. A további lépés az összefogás. Közös raktározásra, feldolgozásra, piaci előkészítésre, értékesítésre. Hogy ne kelljen az ügyeskedőknek, a „bizniceknek” aprópénzért odaadni – hogy ők dupla áron adják el – a pityókát, búzát, kukoricát.
