Ám úgy látszik, hogy ami késik, nem múlik, s a mesterségesen román többségűvé tett Pece-parti Párizsból, Ady Endre városából is nyugtalanító hírek kaptak szárnyra. Előzmények voltak már, hiszen elég, ha visszagondolunk arra, milyen kemény harcot kellett vívnia a nagyváradi római katolikus püspökségnek, hogy elkobzott tulajdonának egy részét (!!!) visszaszerezhesse, s egyáltalán beköltözhessen a barokk püspöki palotába, melyet az ötvenes években az első görög menekültek hurboltak szét, tetemes károkat okozva, majd minden jogalap nélkül a Körös-vidéki Múzeum rendezkedett be itt, s munkatársai igyekeztek eltüntetni mindent, ami Nagyvárad és Biharország magyar múltjára emlékeztetett. Pedig ez a magyar és zsidó múlt oly nyilvánvaló volt, hogy a város egészen a Ceauşescu-éráig megőrizte magyar többségét, s — szemszúrásból! — a határ menti nagyvárosok közül itt volt az utolsó kommunista magyar polgármester.

Az előzmények számbavételét folytathatjuk a református püspökséget sújtó gáncsoskodással, melynek évekig kellett küzdenie egykori székháza (szakszervezeti intézménnyé átminősített épület) visszaszerzéséért, hogy ott végre berendezhessék a partiumi magyarság keresztény egyetemét. De a gáncsoskodások azért tovább tartottak a főiskola állami hitelesítésének késleltetésétől a református egyház által újraalakított líceum vegzálásáig, sportpályájának elkobzásáig. E sportpályát a városi tanács egyszerűen odaajándékozta az ortodox egyháznak, s immáron évek óta tart a huzalkodás, a pereskedés a tulajdonjogért. De voltak torzsalkodások a váradi temetők körül is, hogy az apróbb incidensekről ne is tegyünk említést. Újabban két dolog borzolja a nagyváradi kedélyeket. Az első számunkra érzékenyebb és érthetetlenebb, egyenesen felháborító. Valami, a harmincas évekből származó állítólagos városi tanácsi döntésre hivatkozva az ortodox egyház magának vindikálja az Ady Endre-múzeum épületét és a hozzá tartozó telket, s közel húszéves hallgatás után hirtelen ráébredtek arra: teremthetnek erre ,,jogalapot". Az épület szerény, de híres, hiszen Ady pályakezdése és váradi tartózkodása alatt itt működött a város egyik kedvelt kávéháza, ahol a költő újságcikkeit és verseit írta. Az irodalomtörténet ,,Müllerájként" emlegeti, s ezt a nevet is minden bizonnyal a nagy költő ragasztotta rá. S most a kilakoltatás fenyegeti az emlékmúzeumot...

A másik furcsa történet a Bihar Megyei Könyvtárhoz, illetve annak román nemzetiségű igazgatójához kötődik. Traian Ştefet azért váltották le az intézmény éléről, mert ,,igazolatlanul" hiányzott. A munkatársak jól tudják, hogy franciaországi tapasztalatcserén járt néhány kollégájával egy testvérintézménynél. A váradi magyar értelmiségiek többet is tudnak: Traian Ştef igazi ,,bűne" az volt, hogy magyarországi írókat is meghívott az intézménybe: Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert, másokat. Főbenjáró bűn, mi több: ország- és nemzetárulás!!!

Egy Traian legyen Traian, s ne cimboráljon Töhötöm utódaival! Bár ezt már Gelu is megtette, mármint a Păteanu. Mennie is kellett az országból.