De két mellékhatásról be tudok számolni: az első oltás feszített rendesen, utána három napig fájt a szúrás körüli tenyérnyi felület, ha nyomtam (amikor véletlenül ráfeküdtem), tíz nap után pedig egy kissé fájdalmas nyaki nyirokcsomó-duzzanatra ébredtem, de ez is a saját, nem orvosi diagnózisom, amit az egyik hozzátartozóm régebbi, hasonló tünetei alapján állítottam fel, mert két nap alatt – mire orvoshoz jutottam volna – elmúlt (amúgy ezt átlag minden századik beoltottnál észlelték). A második szúrást már alig éreztem, utána nem történt semmi az égvilágon. És már lejárt a 14 nap.

Azért kaptam Astra Zeneca oltást, mert amikor az internetes platformon feliratkoztam, csak ez volt elérhető, és ez sem a lakhelyemen, amit ma sem értek. Nekem csak 50 kilométert kellett utaznom érte, de vannak, akik 250-et vagy még többet autóztak az immunizálásért. Azóta már mindegyik nyugati termék könnyen elérhetővé vált Romániában, de akkor már benne voltam. És az elején nem is volt akkora hisztéria az Astra Zeneca körül, csak utóbb lett – de már ez is lecsengőben, a korábban olyan óvatos Németországban újabban minden korosztálynak adják. Ám én a két oltás között telibe kaptam az agyi vérrögökről szóló vitát, el is bizonytalanított, mert természetesen nekem is épp olyan kedves az életem és az egészségem, mint bárki másnak. Kérdezgettem az ismerős orvosokat, utána is olvastam, és mivel semmiféle kockázati kategóriába nem estem bele, rászántam magam a repetára is. Nem bántam meg.

Persze engem is próbáltak lebeszélni néhányan, van barátnőm is, aki szerint hülyeséget tettem. Hiszen egészséges vagyok, az ősszel átestem a fertőzésen is (otthon, lázmentesen, de bordaszaggató száraz köhögéssel és néhány enyhébb tünettel), minek? Hát, okom van bőven.

Mert volt olyan koronavírusos beteg a családban, akinek hetekig lógott nagyon vékony cérnaszálon az élete, és még ma sem nyerte vissza fél évvel ezelőtti erejét.

Mert meg akartam ölelni édesanyámat, nagynénémet, a más idős családtagokat, akikkel hónapokig csak kétméternyi távolságból tudtunk beszélni, mert nem akartunk még egy súlyos megbetegedést.

Mert azt is megszenvedtük, hogy más nehéz kórral küszködő szerettünk hónapokig nem kapott kezelést.

Mert voltak egykori kedves kollégák és ismerősök, nálam fiatalabbak is, akiket elveszítettünk.

Mert szeretném, ha a lányaim valódi egyetemistaként élhetnék meg legszebb fiatalságukat, nem a négy fal között, egy képernyőre meredve. Mert szeretném, ha nem csupán a hegyekben érezhetnék magukat szabadnak. Mert a Budapesten tanuló lányomat gyakrabban, a román és a magyar hatóságok által is megkövetelt, tehát dupla karantén nélkül szeretném látni. Mert nekik is fontos, hogy aggodalom nélkül közeledjenek a családhoz, a nagyszülőkhöz is.

Mert elegem van nekem is a korlátozásokból. Tömbházban lakom, maszk nélkül az ajtón sem léphetek ki, fél órába telik, mire olyan helyre érek, ahol levehetem és szabadon lélegezhetem be a friss levegőt.

Mert tavaly március óta az otthonom a munkahelyem is. Mert hiányzik a környezetváltás, az elkülönített magánélet, a szerkesztőség, a munkaközösség, a megbeszélések, a nyüzsgés. Az újdonságok, a járványmentes világ.

Hiányoznak a barátok is, a gondtalan találkozások és együttlétek, a színház, a koncertek, városnapok és más rendezvények, a spontaneitás, a nevetés. Igaz, sízni lehetett a télen, de az sem volt mindig felszabadító: január közepén a Keresztényhavason, mínusz 16 fokos fagyban, szélben-havazásban csendőrök hajtották ki a síró, átfázott gyermekeket a menedékház folyosójáról, mert oda is tilos volt beülni.

Nyomott a latban az is, hogy a kis- és közepes vállalkozások zöme nagyon megsínylette a járványt. A Háromszék is ezek közé tartozik, kénytelenek voltunk lemondani a szombati lapszámról, ami nemcsak nekünk, az olvasóinknak is fájt. Hasonló és rosszabb helyzetben is vannak cégek, sok család jövedelme megcsappant, emberek maradtak munka és tartalék nélkül, sőt, adóssággal, és nem tudni, meddig bírják még. Ez nem gazdaságelméleti kérdés, hiszen rokonok, barátok, ismerősök vergődnek hosszú hónapok óta ebben a bizonytalanságban. Ennek véget kell vetni.

Számított továbbá, hogy orvosok, kutatók és olyan szakemberek is beoltatták magukat, akiknek felkészültségében és ítélőképességében nincs okom kételkedni, és hogy más, régebbi oltásoknak sem éreztem semmiféle hátrányát, pedig tetánusz-ellenes injekciót többször kaptam falun vakációzó, kisebesedett lábú gyermekként. De nem akarok senkit győzögetni a vakcinák hasznáról, csak saját tapasztalataimat és szempontjaimat, illetve kételyeimet osztom meg. Döntésemben a kormányzati kommunikáció semmit nem segített: túlságosan száraznak, emészthetetlennek, hiányosnak, mindenestől félresikerültnek érzem. Mégis meghökkentőnek találom, hogy ilyen sokan ódzkodnak az oltástól ebben az országban, amelynek lakossága marékszámra, sokszor orvosi javallat nélkül, csak úgy saját fejétől, vagy tévéreklám alapján vásárolja az antibiotikumokat és a csodaszereket, mit sem törődve azok mellékhatásaival. Ez elég fura jelenség, de most inkább az foglalkoztat, hogy a nyáron a keresztfiam megnősül, és megkötések nélkül vehetünk részt egy olyan örömteli eseményen, ahol végre nem a járvány lesz a fő téma.