Mert, ha mélyen magunkba nézünk, kiderül, rengeteg hátrányos megkülönböztetés érhet bennünket csak azért, mert a szebbiknek nevezett nemhez tartózóként jöttünk a világra. Sokat ezek közül észre sem veszünk, mert az örökölt szokásjog természetessé teszi őket.

Nyilvánvaló, nem az a helyzet, mint száz évvel ezelőtt, amikor a nőknek nemcsak szavazati jogukért, de azért is kemény küzdelmet kellett vívniuk, hogy tanulhassanak. Egyértelmű volt, hogy otthon a helyük, aztán társadalmi hovatartozás szerint, kinek több, kinek kevesebb munkával kellett túlélnie, de többnyire alárendeltként, másodrangúként. Mindez sokat változott napjainkra, ma már tanulhatunk, dolgozhatunk (munkahelyünkön és otthonunkban is), akár vezetők is lehetünk, de Romániában és itt, Székelyföldön még nagyon élénken élnek a sztereotípiák, továbbra is csak komoly harcok árán lehet valós beleszólásunk a „nagyok”, a férfiak játékába. Míg a magánvállalkozásoknál akadnak talpraesett, nagyon ügyes női vezetők, az állami intézményekben, a közigazgatásban vagy akár a politikában csupán elvétve, a férfiak kegyeiből kerülhet egy-egy, s ők sem mindig képességeik, érdemeik miatt, sokkal inkább a látszat kedvéért, és természetesen alárendeltként. Volt Romániának női miniszterelnöke – bár ne lett volna – aki csak a pártvezérek bábjaként tevékenykedhetett, akadtak alacsonyabb vagy magasabb szinten tevékenykedő női vezetők, kik közül kevesen bizonyították rátermettségüket, hisz többnyire azért kerültek oda, mert megbízhatóan irányíthatóak voltak. Aki nem, azt egykettőre félresöpörték.

A pártok például külön szervezeteket hoznak létre számukra, és mindenkinek természetes, hogy a nők a nekik kijelölt kis pályán játszadozhatnak: jótékonykodhatnak, szervezhetnek gyűjtéseket a rászorulóknak, alakíthatnak sütő-főző csoportot, hímezhetnek, hámozhatnak, de a valós döntésekbe ne akarjanak belekontárkodni. Akik pedig beállnak ebbe a táncba, azok elfogadják, hogy mozgásterük csak akkora, amekkorát a férfiak engedélyeznek. És amíg ez így van, a valós egyenlőség csak álom.

Sok mindenről lehetne még szólni, a családon belüli erőszakról, melynek többnyire a gyengébbek, a nők és gyermekek az áldozatai, arról hogy sokak számára ez még ma is természetes, a női karrierépítés társadalmi elítéléséről, az otthoni szerepek elosztásáról és még számtalan kérdésről.

Szükség van hát a változásra, ám mindenekelőtt beszélni kell az ősrégi, meggyökeresedett és az újabb kori, de annál égetőbb gondokról, fel kell tárni ezeket pontosan, megoldást kínálni orvoslásukra. Jó lenne azonban, ha ezzel nemcsak néhány nő próbálkozna egymás között, ha a férfiak, netán a döntéshozó pozícióban lévők is meghallanák, meghallgatnák őket, s esetleg tennének is azért, hogy ama sokat emlegetett egyenlőség valós legyen, ne csak a kirakatban létezzen.