Farcádi Botond
Mi is szívesen látnánk egy herceget Dálnokon, mert úgy látszik, a hatóságok számára a medve fontosabb, mint az emberi élet – Bartók Ede Ottó községmenedzser keserűen ironikus szavai talán mindennél jobban tükrözik azt, miként is fest a vadhelyzet alulnézetből, a székelyföldi települések hétköznapjai felől nézve. Nagyon leegyszerűsítve: egészen másként, mint abban a képeslap-minőségű fotók köré színesen szőtt, már-már a hollywoodi filmek dramaturgiáját idéző, szirupos sztoriban, amely az elmúlt időszakban körbejárta az országos és a nemzetközi sajtót.
A botrány után két héttel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Arthur medve legendája voltaképpen afféle megelőző csapás volt a zöld szervezetek részéről a vadásztársaságok és a környezetvédelmi miniszter irányába. Bár a botrány közepette némely radikálisabb hang Tánczos Barna lemondását, leváltását is felvetette – olyan hazugságoktól sem riadva vissza, mint hogy az ozsdolai botrányban érintett vadásztársaság vezetője rokona a magyar politikusnak, mivel mindkettejüket Barnának hívják (?!) –, a környezetvédelmi miniszter végül állta a sarat, és valahogyan kiverekedte magát a slamasztikából. Igaz, kellett ehhez a kormányfő és a koalíciós partnerek egyértelmű kiállása is, amelynek alighanem megvolt a politikai ára.
Mindenesetre, a manipulatív jelleg ellenére kétségkívül számos kérdést és a bűncselekmény gyanúját is felvető Arthur-ügy után a medveprobléma oly sokak által várt megoldása még nehezebbé vált. Pedig már annak előtte sem ígérkezett könnyűnek a feladat, nem véletlenül kezdte azzal mandátumát Tánczos Barna, hogy bejelentette: felmérést kell készíteni a romániai medvepopuláció nagyságáról. Ez valóban jelenthetne valamiféle objektív alapot a kérdés rendezésére, csakhogy az állatvédők és a vadászok, gazdák közötti, kibékíthetetlennek tűnő ellentét és a kölcsönös bizalmatlanság már önmagában igencsak megnehezíti a medvekérdés felvetését, egy-egy ilyen médiabomba pedig, mint az Arthuré, már-már lehetetlen küldetéssé teszi annak megoldását. Tánczos Barna környezetvédelmi miniszter a Háromszéknek adott interjúban rá is világít arra, hogy mennyire nehézzé vált már csak megszólalni is a témáról: noha magánemberként több politikus szükségesnek látja a fellépést, a parlamentben már nem merik felvállalni véleményüket.
Döbbenetes ugyanakkor, hogy éppen az Arthur-ügy kapcsán nyilvánosságra került medvetámadások áldozatainak ügye mennyire kevéssé van jelen a köztudatban, milyen ritkán és esetlegesen jutnak el az ilyen hírek a bukaresti médiába – hogy a nemzetközi sajtóról ne is beszéljünk. A zöld szervezetek sokkal agilisebben élnek a sajtónyilvánosság kínálta lehetőségekkel, könnyedén befolyásolva az egyszerű, a jó és a rossz küzdelméről szóló történetekre fogékony romániai és a nemzetközi közvéleményt.
Az ügyet valamiképpen rendezni óhajtó miniszternek tehát egyfajta információs csatát is meg kell vívnia, hogy a társadalom a maga komplexitásában érzékelje a medveproblémát. Amíg ugyanis csak a kilőtt vad fotója járja be a hazai és a világsajtót, addig él és terjed a gonosz vadász és az ártatlan maci meséje. Miközben a kegyetlen valóság az, hogy lassan nem telik el nap Székelyföldön medvetámadás nélkül.
