Sokan szeretjük a lovakat. Gyermekkorunk egybefonódik az indián, a cowboy-filmekkel, suttogva olvasott történetekkel. Egyeseknek segítőtárs, másoknak sorstárs, néhánynak pedig a kalandozásokban volt társ a ló. A föld művelésében görnyedő emberek, verejtékező lovak képe egybemosódik a háborúkban együtt szenvedő lóval és emberrel. A képtárakban, múzeumokban ránk ragyog derűs hangulatával egy-egy vadászatot, ügetőversenyt megörökítő goblen, festmény, ahol ismét elválaszthatatlan társ az ember és a ló.
Mindannyiunk szívébe azonban az életerő és a szabadságvágy megtestesüléseként lopta be magát a vágtató paripa, na meg a kecsesség, nemes egyszerűség és hűség szimbólumaként.
A mai kor gyermekének ebből csak a körvonalazódó szimpátia érzése és töredékes tapasztalatok maradtak, hiszen kevesen kerülhetnek a lovak közvetlen közelébe a falusi gyermekeken kívül. Csak a lovasiskolák, lóversenyek, lovasbemutatók és a lovasrendőrök révén ismerhetik meg e régi jó barátot.
Zajos délelőtt, autók tülkölnek, emberek cipekednek, amikor egy nagy döndülés, majd ezt követően fergeteges káromkodás remegteti meg a levegőt.
A járókelők riadtan néznek szét, a dráma pedig szó szerint az úton hever. A hegyen felfelé menet egy ló vágódott el, és lehelte ki lelkét a mindennel megpakolt roggyant szekér előtt. Szutykos gazdája rúgással, ütéssel próbálta még munkára bírni, mígnem a közbeszólók méltatlankodására fel nem fogja, hogy vége.
A ló párás lehelete még a levegőben, de lelke már ott vágtatott a néhai vadlovakkal a prérin.
A döbbenetet és sajnálatot egy dühös gondolat űzi ki a fejekből: hol vannak a törvények, az állatvédők, és hol vagyunk mi, a többi ember, akik mindezt némán tűrik?
Vajon senkinek sem ötlik az eszébe, hogy ma a ló, de holnap az ember...?
