A történelem folyamán lejegyzett eseményekből kialakult az úgynevezett világtörténelem. Abból is tudjuk, hogy a győzteseknek hősei, hősi halottai, a veszteseknek pedig háborús bűnösei vannak. Sajnos, ami az egyik nemzetnek dicső esemény, az lehet a másik szemében elnyomó, hódító, zsarnoki fejlemény.

Vita alakult ki Napóleon körül is, akire a francia Macron elnök emlékezett halálának 200. évfordulóján, míg korábban ötven évig egyetlen elnök sem emlékezett rá. Kíváncsi vagyok, hogy milyen felháborodottan reagál Belgium, Hollandia, Spanyolország vagy Olaszország a megemlékezésre, ugyanis Jean Tulard történész ünnepi beszédében azt mondta, hogy Napóleon idejében Európát egy időre egyesíteni tudta Franciaország, s „ne feledjük, hogy Amszterdam, Brüsszel, Firenze (…) vagy Barcelona egykor francia városok voltak”.

Ráadásul Macron elutasítja azt az anakronizmust, amely „a múltat a jelen alapján akarja megítélni és újraírni”. (Ezt idehaza nálunk is szakszerűen művelték és művelik honvédő történészeink.)

Különben jelenleg sikeresen gyakorolják világszerte a történelem átírását és ennek következtében a szobordöntögetéseket, a vélemények cenzúrázását, a más véleményűek kiátkozását. Ez a legújabb kori történelemhamisítás.

Ha aztán egy népnek nincs a régi időkből fennmaradt lejegyzett történelme, akkor később történetírói kitalálhatnak egyet, így próbálván büszkeségre okot adó históriát feltálalni. Az is jó módszer, ha például legendákat vagy elképzeléseket emelnek be történelmükbe. Az kifejezetten előnyösnek számít, ha egy nép azt mondhatja magáról, hogy elődei örök idők óta ugyanott élnek, így tán ősei is ott másztak le a fáról.

Az ókorban, sőt, még a középkorban is aránylag kevés írni tudó ember létezett. Azok közül nem sokan lehettek, akik a kor történeteivel foglalkoztak, így még kevesebben, akik történelemhamisítással. Ma már majdnem mindenki tud írni, így számottevően megnőtt a történelmet hamisítók vagy átírók száma. Amióta feltalálták a politikusokat, mindig is voltak, akik e nemes mesterségeket is űzték.

Érdekes kérdés, hogy egy történetet megtörténte után mennyivel lehet átírni, hiszen annak szemtanúi azt mondhatják, hogy márpedig nem is úgy esett az eset. De vannak, akik inkább hisznek a hamis meséknek, mint saját szemüknek, ha az számukra előnyös.

Úgy tűnik, nálunk az események menetének tudatos meghamísítását legsikeresebben harminc év után lehet művelni. Akik akkor gyerekek voltak, nem fogták fel, mi történik. Volt, akit nem érdekelt. A középkorúak megöregedtek, és már nem emlékeznek tisztán a dolgokra. Az emlékeket az idő amúgy sokaknak megszépíti vagy megváltoztatja.

Mikor a rögtönítélő bíróság a Ceaușescu házaspárt halálra ítélte (amit különben megérdemeltek), akkor gyorsan kellett hamísítani a történteket, hogy elmondhassák: népirtást követtek el, mert a forradalom alatt 60 ezer embert gyilkoltattak meg. Utólag kiderült, hogy 1166-an haltak meg (egy is sok), legtöbben az után, hogy Ceaușescuékat leléptették. Az akkori hatalomba kapaszkodók és történetleíróik egy része azóta is hazudozik a terroristákról, akik nem is voltak, mert rosszul hangzik az, hogy a katonaság lőtte a népet, illetve a félrevezetett emberek összevissza lövöldöztek.

Harmincegy év után lehet mesét mondani nyugodtan a forradalomról, mert miként néz ki, hogy azt Tőkés László robbantotta volna ki, amiért ki is tüntették. Aztán a nagy hazaffyas nyomás miatt Iohannis el is vette kitüntetését. Inkább a Ceaușescu-féle verziót sulykolják, hogy külső erők, titkosszolgálatok a „bűnösök” benne.

Ugyanígy a marosvásárhelyi véres eseményekről is írtak egy legújabb rablómesét. Amit olvastam a Véres virradatról (ez a rémmesekönyv címe), azt nem merném csak virradatkor olvasni, mert ha este teszem, nem biztos, hogy kivilágos kivirradat előtt el tudnék aludni.

És mindezeket már történelemként adják el az arra éheseknek, akik el is hiszik.