Vészjósló találgatások tömkelege hagyja el a szánkat mostanában. Félünk a jövőtől, hogy mit hoz a koronavírus utáni időszak. Gazdasági válságról beszélünk, a társadalom szétbomlasztásáról, közösségeink szétzilálásáról, szakadásáról, gyermekeink elbutításáról. S talán van is alapja ezeknek a rémisztő találgatásoknak, jóslatoknak. Ha az interneten böngészve rákeresünk a vírus hatására, akkor nem csak arról olvashatunk, hogy milyen sokan veszítették el életüket, vagy hogy mennyire hosszas a felépülés, esetleg milyen komoly szövődmények maradhatnak hátra, hanem rengeteg szó esik a gazdasági válságról, sok elveszített munkahelyről, magánvállalkozások megszűnéséről. A koronavírus valóban hatással volt gazdaságra, mezőgazdaságra, turizmusra, szórakoztatóiparra, tanügyre. De hatással volt magánéletünkre, családjaink, közösségeink és nem utolsósorban gyülekezeteink életére is.

A templompadokban az eddiginél is több az üres hely. Sokan, félve, hogy elkaphatják a vírust, inkább otthonaikból követik az istentiszteleteket. Bizony, látva a megcsappant létszámot, sokan ijedten mondják: mi lesz így velünk? Nem járnak templomba a fiatalok, s most már az idősek is távol maradnak... mi lesz így velünk?

Nem mondom, nekem is összeszorult a torkom, amikor megláttam, hogy pünkösd első napján hány olyan hely maradt üresen, ahol egyébként ülni szoktak. De még szívszorítóbb látványt nyújtott a templombelső képe kedden, pünkösd harmadnapján. Az én agyamban is zakatolt a kérdés: mi lesz így velünk? Hová, merre tartunk?

De Isten válaszolt kérdésemre az ünnepi prédikáció tanításában. A Lélek dolgozik, itt van közöttünk, és nem engedi, hogy szétessen az életünk! Valóban, sok aggodalom hagyja el mostanában a szívünket, s közben olyan kevés szó esik az Istenbe vetett bizalmunkról. Arról, hogy Ő gondoskodik rólunk, arról, hogy a viszontagságos időkön is átsegít, megtartja életünket.

Pünkösd ünnepe épp erről tesz bizonyságot a mi számunkra, hiszen gondoljunk csak bele, annak idején az apostolok is ugyanilyen bizonytalan, sőt, ijesztő helyzetben voltak. Megtapasztalták a félelmet, a veszteséget. Megtapasztalták a változást, ami sokszor nagyon rémisztő tud lenni. Elveszítették Mesterüket, barátjukat, Urukat, azt, akiben bíztak, akit követtek, akitől tanultak. Aztán megtapasztalták a rettegést. Hiszen ők is üldözöttek voltak. Bujdosniuk kellett, mert bármikor rájuk törhetett az ellenség. Emberi számításaink szerint Jézus mennybemenetelével meg kellett volna szűnnie mindannak, ami Jézus munkásságával elkezdődött. Az apostolok önmagukban nem lettek volna elég erősek, hogy a sok ellenszenvvel szembenézzenek, kitartsanak és hirdessék Krisztus dicsőséges tetteit. Még egy darabig bujdostak volna, aztán feladva mindent, visszatértek volna régi életükhöz. Visszaszippantották volna őket is a hétköznapok. De nem így történt! Pünkösd után a Szentlélekkel betelve képesek voltak arra, hogy a nehézségeken átlépve megalapítsák a keresztyén egyházat.

Azóta ez a Krisztus nevét viselő közösség megtett mintegy kétezer évnyi utazást. Voltak dicsőséges pillanatok, de volt sok olyan mélypont, amire emberileg ugyancsak azt mondtuk: lehetetlen, hogy ezt túléli. Véres keresztényüldözések (melyek a mai napig tartanak), háborúk, két világégés, kommunizmus, liberalizmus, mind lerombolhatták volna a keresztyén közösségeket. De mégsem sikerült mindezeknek. És azért nem sikerül, mert a keresztyén anyaszentegyház nem emberek kezében van, és nem emberi erő, akarat, tudás és ügyesség vezeti, hanem elsősorban a mindenható Isten, aki Szentlelke által összetartja mindazt, ami kedves neki.

Lejárt pünkösd ünnepe. Átélhettük az idei pünkösdi csodát is: azt, hogy egy héttel az ünnep előtt levehettük a maszkokat és szabadon egymásra mosolyoghattunk a szabad ég alatt. Csodaként élhettük meg városunk legrégebbi épületének megújulását és felszentelését. Megszervezhettük ismét a konfirmációt: gyülekezeteink újabb ifjai tettek vallást hitükről. Csodának nevezhetjük azt is, hogy a tavalyi pünkösdhöz képest idén már a templomban ünnepelhettünk. Ott voltunk a templomban, hallottuk az igét, megemlékeztünk az első pünkösdi csodáról, feltöltekeztünk lelkileg. És együtt ünnepelhettünk. Együtt családjainkkal, együtt barátainkkal, együtt a gyülekezet közösségében. Mert a Szentlélek ma is munkálkodik. Lehet, nem olyan látványos a megjelenése, mint azon az első pünkösdön, de munkájának hatása annál érezhetőbb, annál inkább tetten lehet érni! Tetten lehet érni a bátorságunkban, a szeretetünkben, a segítőkészségünkben, a bocsánatkérésünkben és megbocsátásunkban, a lelkiismeretünkben. Tetten lehet érni a Szentlélek munkáját a mindennapjainkban!

Ne bujkáljunk és ne rettegjünk, mint a pünkösd előtti apostolok, hanem bátran éljük meg hitünket. És bízzunk benne, hogy jó kezekben vagyunk: Isten szerető és gondoskodó karjaiban!

Marosi Tünde