Kár, hogy az újsághoz nem tudunk hanganyag-hordozót mellékelni: ahogy vasárnap este az uzoni Jókai Mór Művelődési Házban a közönség és a Székely István Dalkör együtt énekelte az Életemnek a legszebbik korába kezdetű katonanótát, azt leírni nem lehet.
Örömzenélés volt az, a szónak nem műfaji értelmében, hanem olyként, hogy örömmel énekelt a dalkör, hiszen több mint egy éve nem léphetett közönség elé. De örömmel énekelt velük a közönség is, hiszen több mint egy éve nem vehetett részt hasonló eseményen. A hosszas kényszerszünet okán adta az Ébresztő, Háromszék jelszót a dalestnek Kelemen Alpár, a szentivánlaborfalvi dalkör lelke és vezetője, s ennek okán mondta: lehet és kell. Azaz: ha lehet végre kulturális rendezvényt szervezni beltérben – még ha bizonyos megszorításokkal is –, hát azonnal ki kell használni az alkalmat. Az alkalmat, amely sokáig váratott magára. A Székely István Dalkör ugyanis már bő két hónapja készen állt műsorát bemutatni, a lehetőség azonban csak most adatott meg.
Az 1991-ben újjáalakult dalkör a Szentivánban 1946-ban kórust alapító Székely István tanítónak a nevét viseli, repertoárjuk igen gazdag: népdalok, egyházi énekek, kórusművek éppúgy szerepelnek műsorukban, mint a kuruc-nóták, ’48-as és katonadalok, és ezt be is mutatták az uzoni közönségnek: Kelemen Alpár vezényletével mérnöki precizitással szólalt meg a kórus, néha hangszeres kísérettel, többnyire csak a férfiak ajkán, mindig a dal hangulatától függően, olykor egy kis „csavarral”, máskor egyéniesített változatban, s a közönség hálásan fogadta az ajándékot, többen a kórus kísérőivé is szegődtek, halkan, hogy a tiszta hangot ne zavarják, de elég hangosan ahhoz, hogy kifejezzék: értik és értékelik a lélekből jövő éneket. A jól felépített, sodró és magával ragadó műsorban kis törést jelentett Bartos Károly református lelkipásztor narratív betétje, bár mondanivalója – fel kell tudni ismerni, minden korban hogyan lehet győztes csatákat vívni, most éppen magyar anyanyelvünk tisztaságának őrzésével – helyénvalónak bizonyult, s aztán kórus is, közönség is könnyedén visszazökkent a dalest hangulatába, készülve az előre bejelentett meglepetésre, a közös éneklésre. Életemnek a legszebbik korába – hogy kinek mely időszak volt a legszebb életében, azt ki-ki bensejében tartotta, a hangot azonban, mellyel a teremtő megáldotta – még ha nem is színpadra való –, mindenki bőséggel kiengedte, hogy zengett a kultúrház sok szép napot látott nagyterme.
Ezek után persze, hogy kért a közönség ráadást, és persze, hogy adott a dalkör is egy ráadást a ráadásra.
.jpg)
