A világban évtizedek óta egyfajta technikai szökőár tombol. Szívesebben írnám, hogy az emberiség mindennek kizárólag a haszonélvezője – az is. De sajnos egyre inkább az látszik, hogy az elszenvedője. Szinte senkinek sem sikerült kikerülnie az óriási hullámot, és leginkább gyermekeink, fiataljaink az áldozatok. Egy kísérleti generáció, akiken „élesben” tesztelik a modern digitális eszközöknek az emberi agyra, viselkedésre kifejtett hatásait.
Gyakorló szülőként látom, hogy a technika eltávolítása a gyermekek életéből nem megoldás. Talán azok is, akik próbálkoztak ezzel, egy év világjárvány és több hónapos online oktatás után feladták a szélmalomharcot.
Hacsak nem lesz globális áramszünet (ebbe még csak belegondolni is félelmetes!), a technika itt marad velünk, sőt, használata és befolyása egyre csak nő.
Ezért inkább az egyensúlyteremtés lehetne a megoldás, és ehhez először a digitális tevékenységek kiértékelésére van szükség. Minden digitális tevékenység előtt tegyük fel a kérdést magunknak: az létrehoz valami értékeset, vagy csak elfogyaszt egy csomó időt, anélkül, hogy valamilyen jó gyümölcsöt teremne? Erről gyakran beszélgetek a gyermekeimmel akkor, amikor a képernyőidő beosztása mentén zajlanak az egyeztetések a családi kupaktanácsban.
Ahhoz, hogy a javunkat szolgálva tudjuk használni ezeket a függőséget okozó eszközöket, gondoljunk a szerszámosládánkban lapuló szerszámainkra! Amikor a kalapácsra vagy a csavarhúzóra van szükségünk, akkor odasétálunk a ládához, felemeljük a tetejét, kivesszük a szükséges eszközt, használjuk, majd visszatesszük a helyére – és elfelejtjük az egészet. Hacsak nem vagyunk asztalosok vagy kőművesek, nem fogunk egész nap az övünkre tűzött kalapáccsal, vakolókanállal járni-kelni. És éjszakára még a legszorgalmasabb mesterember is leteszi a szerszámait.
Ha fára van szükségünk és erdőtulajdonosok vagyunk, akkor a szükséges engedélyek beszerzése után elővesszük a láncfűrészünket, megélezzük a vágóláncot és elindulunk az erdőbe fát vágni. Ha végeztünk a tevékenységgel, nem fogunk a láncfűrésszel elindulni a városba, ahol időnként azt előkapva hadonászunk vele. Be is kísérnének a legközelebbi rendőrőrsre.
Milyen jó lenne, ha a digitális „kütyüket”, de főként az okostelefonjainkat is így kezelnénk: használnánk jó célokra, és amikor végeztünk, visszatennénk a helyére, a szerszámosládába.
Ha támogatni akarjuk gyermekeinket abban, hogy megtanulják a biztonságos internetezést, mindig készen kell állnunk egy őszinte beszélgetésre. Ha érzik, hogy nyitottak vagyunk a párbeszédre, ők is késztetést éreznek arra, hogy probléma esetén hozzánk forduljanak.
Egy szülő joggal érezheti ügyetlen kezdőnek magát a digitális világban, ez azonban nem lehet ok arra, hogy ne merjen a gyermekéhez e témában közeledni, hogy úgy érezze, nincs sem joga, sem lehetősége hasznos tanácsot adni.
Hiszem, hogy az egyensúly kialakítása, a határok kijelölése, a digitális készülékek eszközként való használata és a gyermekeinkkel való őszinte kommunikáció eredményeként a felnövekvő generációk uralni kezdik a digitális világot, anélkül, hogy rabszolgájává válnának.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
