– A dualizmus korára szakosodott történészként egyetért azzal a „fájdalommal”, miszerint a vármegyék létrehozása kezdte ki a hajdani széki berendezkedésen alapuló önszabályozó székely társadalmat?
– Ha a kérdést kiemeljük a történeti valóság összetettségéből, azt kell mondanunk, hogy jogos ez a fájdalom. Az a lépés ugyanakkor a 19. századi nagy európai modernizáció egyik szükségszerű velejárója volt. Valamit valamiért. Mert igaz, hogy a hosszú 19. század részben meggyengítette, eltüntette vagy alapjaiban átalakította a hagyományos közösségeket, intézményrendszereket – nemcsak Erdélyben, de egész Európában –, ugyanakkor ez hozta el a modern magyar állam és iskolarendszer kiépülését is. No meg a kolera gyakorlati megszüntetését, hogy egészen aktuális párhuzamot is említsünk.

– A kommunizmus utolsó éveiben kezdte el egyetemi oktatói pályáját, van hát összehasonlítási alapja: a rendszerváltás milyen mértékben alakította át a magyarországi hallgatók történelem iránti érzékenységét, kérdésfelvetéseit?
– Talán meglepő, de a rendszerváltozás e tekintetben nem idézett elő földcsuszamlásszerű változást, hiszen az egyetemek számítottak a politikai változások legfontosabb előkészítő színtereinek. Én meg 1989 előtt is azt mondtam a katedráról és az egyetem falain kívül is, amit az azt követő években. Azon szerencsés egyetemi emberek közé tartoztam, akiknek nem kellett felülvizsgálniuk a motivációikat, amelyek mentén oktatták a modern magyar történelmet. Az elméletileg hirtelen tabumentesített témák egyike kétségtelenül a Trianon-kérdés volt, ám annak tabujellege sajnálatos módon a tudományosságban és a közvéleményben egyaránt megmaradt a közelmúltig. A tabusítás „sikere” egészen a kétezres évek végéig kitartott, az utóbbi tíz-tizenöt évben végbement folyamat, egy sor magyar kormányzati intézkedés és az erősödő nemzeti aktivizmus következményeként szerencsére eltűnő félben van.

– Mit gondol, hol tartanánk e téma kezelésében, ha nincs ez a késlekedés?
– Bármilyen tabu blokkolja az adott téma tárgyalását, ebből a szempontból tekintve nyilván okozott károkat. Az azonban szinte természetes, hogy Trianon olyan hosszú időn át tabu volt, sőt, sok tekintetben ma is az – Magyarországon kevésbé, de a Kárpát-medence utódállamaiban alig történt változás. Ez abból következik, hogy a trianoni diktátum olyan mély rétegekben érint állami, társadalmi, mentalitásbeli, gazdasági, de akár európai összefüggéseket is, hogy szinte természetszerű a tabusítás és zárványosítás. Ezért is örvendetes és üdvözlendő az utóbbi években a Magyarországon érzékelhető „olvadás” a témában.

– A Trianonnal kapcsolatos emlékezéspolitika alakulása is ezzel párhuzamos pályán futott?
– Mindenekelőtt nagyon mélyről indultunk. Két évtizeddel ezelőtt még az erdélyiek lerománozása, a felvidékiek leszlovákozása volt az irányadó a magyarországi közvélemény jelentős részében. És itt nem a tudatosság szintjén jelentkező öngyilkos hajlamokról kell beszélnünk, hanem arról, hogy a szocializmus negyven és a szabadosság húsz éve alatt sikerült beleplántálni a tudatalattiba azt a bizonyos öngyilkos receptort a saját Kárpát-medencei lehetőségeink és küldetésünk blokkolására. Ilyen mélypontról indult az a komplex, közösségi tanulási folyamat filmekkel, beszélgetésekkel, tüntetésekkel, egyesületekkel, rendezvényekkel, múzeumokkal – és nem utolsósorban külhoni utazásokkal, amelyek révén rengetegen személyes tapasztalatként élték meg, hogy ezekben az országokban száz év után is kiváló magyarok élnek. Az utóbbi évek részleges sikerei­nek dacára azonban nem lehetünk elégedettek. Továbbra sincsenek meg az intézményesült, integratív, hosszú távon is önfenntartó „védművek” a Kárpát-medencében. A magyar nemzeti közösségek létét fenyegető életveszélyt talán sikerült megszüntetnünk, de az újraegyesítés nehezebb része még előttünk áll.

– Milyennek látszik Magyarországról az elcsatolt területek fejlődés- vagy hanyatlástörténete?
– Hatalmas információhiány övezi a témát. A Kárpát-medencei népek önismerethiánya már-már patologikus formákat ölt. A legszélsőségesebb állapotban a hajdani Magyarország kisebbségeit alkotó nemzeti közösségek vannak: szlovákok, románok, ukránok, szerbek és osztrákok. Olyan méretű és agresszivitású információhiány, illetve dezinformáció jellemzi e nemzetek magyarságképét, a közös történelemre vonatkozó alapmegállapításait, hogy az gyakran a minősítettség minimumát sem éri el, mert egyszerűen nincs mit minősíteni. Ezért az állapotért elsősorban az utódállamok iskolarendszere, a kézivezérelt állami propaganda a felelős, amelyet az illetékes tényezők a magyarok ellen a mai napig engesztelhetetlen negativitással deformálnak újra és újra. De nagy felelőssége van e helyzet fenntartásában a magyar emlékezetpolitikának, nemzetpolitikai intézményeknek, egyáltalán a magyar közéletnek is, abban a tekintetben, hogy a román, szlovák, ukrán, szerb állami és mélyállami axiómákat, valamint a magyar közösségeket érintő hamis és gyakran nevetséges közhelyeket nem tudja cáfolni és megfelelően ellensúlyozni. És ez nem diplomáciai, hanem önismereti, közismereti, edukációs kérdés. Meg kellene tudnunk fogalmazni a saját Kárpát-medencénkre vonatkozó nagy üzeneteinket szlovákul, románul, ukránul és szerbül. És itt nem egyszerűen az idegen nyelvekre gondolok, hanem a szlovák, román, ukrán, szerb logikát, érzékenységet, innovációt, intézményrendszert és aktuális közéleti helyzetet is figyelembe vevő, fordító erővel bíró, okos, kitartó, összehangolt nemzetpolitikai hadműveletekre. Mindez eminens érdekünk, mégis alig látok érzékelhető elmozdulást ezen a területen. Meggyőződésem, hogy eme információs defektus felszámolása jelentheti jelenleg a legnagyobb térfoglalást a magyarság számára, hiszen minden kiegyensúlyozott és jó szándékú román és szlovák pótolhatatlan tényezője a Kárpát-medencei magyar integrációnak.

– Az érvényben lévő Erdély-képre is ráférne némi „fazonszabászat”?
– Feltétlenül. Elsősorban azért, mert a belső-magyarországi közvélemény elszakított területekről alkotott képe ma egyenlő Erdéllyel, sőt, egyszerűen a Székelyfölddel. Ez biztosan felemelő a székelyek számára, de a nemzeti újraintegráció tekintetében nem kevés veszélyt rejt magában. Ugyanis az az örömteli, ám viszonylagos biztonság, amely nemzeti identitás szempontjából jellemzi a székely településeket, súlyosan félrevezető következtetésekre ad okot az összmagyar közvélemény számára. A Kárpát-medencei magyarok számára egyértelművé kell tenni, hogy a Székelyföldön kívül hatalmas természeti, kulturális területek, fantasztikus városok kerültek a jelenlegi határokon túlra. Mint ahogy harminc éve arról kellett meggyőzni ezt a közvéleményt, hogy Erdélyből nem a románok jönnek, most arra kell ösztökélni a magyar turistát, hogy fedezze fel újra régi városainkat, Erdélyben Nagyszebent, Aradot, Temesvárt, Felvidéken Selmecbányát, Pozsonyt vagy Lőcsét, az Őrvidéken Rusztot, Fraknót és Kismartont. Vissza kell szeretnünk Magyarországot.

– Milyen szerepet szán ebben a munkában az ön által alapított várpalotai Trianon Múzeumnak?
– A Trianon Múzeum emlékezetpolitikai küldetése teljes mértékben jelen idejű, azt tartjuk, csak úgy lehet érvényes önértelmezéseket adni a Kárpát-medencében, ha jelen időben találkozik az összes identitást és közösséget erősítő múltbéli összefüggés és jövőbeni lehetőség. Ez az a találkozási pont, amelyet a Trianon Múzeum valamennyi projektjével és kiállításával igyekszik összesűríteni. Félig tréfásan: nem csak múzeum vagyunk, hanem jövőkutató intézet is. Hogy mondjak egy érthető példát: a múzeum egyik új projektje a Magyar jelenlét elnevezésű weboldalcsalád létrehozása és fenntartása. Ezeken a felületeken az utolsó békeévben, 1913-ban városi joggal rendelkező több mint száz hajdani magyar település domain-nevével hoztunk létre egy páratlan tájékozódási és identitáserősítő felületet. Az oldalak azt a településképet kívánják felmutatni és erősíteni, amely zárójelbe képes tenni, hogy ma már kilenc politikai kurzus, vasúti menetrend és fizetőeszköz van érvényben ezekben a városokban. Azt is mondhatom, hogy a weboldalainkat felkereső úgy tudja megnézni Fiumétől Sepsiszentgyörgyig és Lőcsétől Szabadkáig az aznapi híreket, zöldségárakat, helyi magyar kulturális eseményeket, mintha átaludta volna az utóbbi száz évet.

– A pillanatnyilag felújítás alatt álló múzeumban milyen mértékben kapnak majd helyet korszerű múzeumtechnikai berendezések és felfogások?
– 2021 októberétől kompromisszumok nélküli, 21. századi múzeummal lehet majd találkozni a Trianon Múzeumot befogadó várpalotai Zichy-kastélyban. A trianoni tragédia megértésére egy egyedülálló, drámai útvonalat építünk fel megújított, látványos kiállításokkal. A múzeum küszöbének átlépése után a látogató azonnal egy 1919-es, szimbolikus közép-európai pályaudvaron találja magát, közép-európai nyelvi kavalkáddal, katonai vezényszavakkal, gőzmozdonyhangokkal, menekültek sírásával. További 15 kiállításon keresztül nem fogjuk kiengedni ebből a drámai keretből a látogatót, és garantáljuk, hogy másfél óra múlva biztosan más tudás- és lélekállapotban lép majd ki a múzeum ajtaján. A sikerünk azon múlik, hogy a fia­talok megértenek-e legalább néhányat az üzeneteink közül. Ilyen üzenetnek tekinthetők azok az ajándékcsomagok is, amelyeket idén első alkalommal adunk át a Kárpát-medence valamennyi külhoni végzős magyar középiskolásának. A csomag egy saját kiadású, gyönyörű Kárpát-medence útikönyvet, egy különleges tervezésű, a trianoni történet legfontosabb momentumait, szereplőit, döntéshozóit grafikusan is bemutató Trianon magyar kártyát, egy Száz szívdobbanás című, letölthető animációt tartalmaz. És nem utolsósorban egy oklevelet, amelyen szerepel az üzenet, amit igazából át kell adnunk a hétezer magyar fiúnak és lánynak, akik a felnőttkor küszöbén rendületlenül kitartanak szülőföldjükön: „Ahol ti vagytok, ott van Magyarország.” Meggyőződésem, hogy a magyar túlélés egyik legnehezebb évszázada befejeződött. Kezdődhet a második ezer év.