Miután a nyugati hatalmak csak ígérgették segítségüket a törökök elleni háborúskodásban, lehet, jobb lett volna összefogni velük, és Bécs ellen menni 1529-ben, amikor a törökök először ostromolták meg a császárvárost. Adófizetéssel esetleg megúszhattuk volna a török fennhatóságot. De ahogy a költő mondja: „Nekünk Mohács kell!” De aztán nem lett elég az 1526-os Mohács sem, mert valójában nekünk mohácsok kellettek. És meg is kaptuk azokat szerre.

A magyar hűséges, szavatartó nép. Kitartott a vesztes oldalon akkor is, amikor minden kötél és szövet(ség) szakadt, és gyorsan a másikra, a nyertesre kellett volna állni, ahogy mások tették. II. Rákóczi Ferencünk is hadba hívta népét, és az harcolt hősiesen nyolc évig, aminek vége az 1711-es Szatmári Béke lett, melynek következtében a nagyságos fejedelem száműzetésbe vonult Rodostóba, és vele ment örökre zágoni Mikes Kelmenünk is. Aztán mikor 1848-ban Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, mentek és harcoltak a Habsburgok ellen őseink, Európa szurkolása közepette, amíg aztán nem jöttek az orosz cári csapatok, és Görgey le nem tette a fegyvert Világosnál, mert már nem is maradt más lehetősége. Kossuth apánk is elment, tizenhárom tábornok itt maradt, őket kivégezték Aradon, másokat szerte az országban. Voltak, akik jó néhány év börtönnel megúszták.

Aztán 1914-ben Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt – akiről mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy magyarbarát volt – „kénytelenek” voltunk beleállni az első világháborúba, amit rendesen el is vesztettünk. Mikor befejeződött a Nagy háború, magyar katonák mindenütt voltak, csak itthon nem, mert nem akart „több katonát látni” a magyar hadügyminiszter, Linder Béla. Így a szomszédok vígan masíroztak be az országba és vitték, amit foghattak. Közben még forradalmaztak is egy őszirózsást a magyarok, majd kikiáltottak egy tanácsköztársaságot, ami nagyon hiányzott ahhoz, hogy meg se hívják Magyarországot a trianoni béketárgyalásokra. Csak akkor mehettek oda, mikor már a wilsoni önrendelkezés nevében eldöntötték, hogy önrendelkeznek velük, és az ország nagy részét szétosztják és odaajándékozzák a szomszédoknak. A területek mellett ráadásul kaptak hárommillió magyar nemzetiségű polgárt is, akikhez egyáltalán nem fűllött a foguk, és akiknek utódaiért még ma sem nagyon rajongnak. Magyarországot a szomszédai közül többen is ellenségnek tartják, és az ott élő magyarokat nemzetbiztonsági tényezőnek tekintik.

Később beleálltunk a második világháborúba is, amiből mikor kellett volna, már nem voltunk képesek kiállni, mert ugyebár a „kitartás” (Szálasi) volt a fontos, és így például Bécs, Pozsony vagy Prága épen maradt, míg Budapestet sikerült földig leromboltatni. Aztán az 1947-es béketárgyalásokon Párizsban még három falut odaadtak Csehszlovákiának, Pozsonnyal átellenben a Duna innenső partján.

A magyarok szabadságszeretete és harciassága határtalan. Így 1956-ban fellázadtak, és kitört a forradalom, amit nagy szimpátiával figyelt a világ – anélkül hogy a kisujját is mozdította volna bárki. A forradalmat sikeresen leverték a szovjet csapatok, és a harcokban elesetteken kívül a becslések szerint bírói ítéletek alapján kivégeztek 320–350 személyt. Közben kivándoroltak az országból kb. 200 ezren. A szovjet csapatok pedig ott maradtak 1991-ig. Mivel Románia jól viselkedett (támogatta a szovjet csapatok fellépését és őrizte Nagy Imrét), innen már 1958-ban kivonultak. Romániában több ezer magyar anyanyelvű egyént hurcoltak meg, helyeztek vizsgálati fogságba azzal az ürüggyel, hogy magyarországi forradalommal szolidarizáltak, szimpatizáltak, vagy csak egyszerűen a rendszer ellenségeinek tekintették őket, és még azt sem lehet pontosan tudni, hogy hányat végeztek ki vagy haltak meg a börtönökben.

Mivel lázadni és harcolni igen szeretnek a magyarok, jó lesz mindig meggondolni, hogy miért és ki oldalára állnak. Csak nehogy az ideológiai csatározásokban, ismét „rossz” oldalra kerüljenek, és szokás szerint kitartásuk miatt ne tudjanak változtatni akkor sem, ha a helyzet tarthatatlan lesz. Aztán majd csodálkozunk a veszteségek miatt.