Micsurin elvtárs híres ember volt, olyannyira, hogy még életében azt a várost, hol szerény kertészetével megváltoztatta a világ rendjét, őróla Micsurinszknak nevezték el. Iván Vlagyimirovics szegény család sarjaként látta meg az orosz tajgák fölött sütő napot, a nélkülözés miatt a középiskolát sem tudta elvégezni, mégis a Szovjet Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Páratlan pályafutásának titka egyszerű: volt egy nagy álma, és azt megvalósította. Nevezetesen: keresztezéssel új növényfajokat állított elő, olyanokat, amelyek szélsőséges időjárási viszonyok közt is megélnek, sőt, teremnek is. Micsurin a dolgok tudományos hátterével, úgymint a 19. század végén még újszerűnek számító genetika és egyéb misztikus biológiai irányzatok, nem sokat foglalkozott, ellenben saját elméletet dolgozott ki sikereinek megindokolására, mely szerint az élőlényekre sajátos anyagcsereforma jellemző, amellyel megvalósul a környezettel való kapcsolatuk, következésképp a megváltoztatott környezet a szervezetben új tulajdonságok kifejlődéséhez vezet. Ennek bizonyítására a fokozatos akklimatizálódás módszerével kifejlesztett északi kajszi bőségesen elegendőnek is bizonyult, Micsurin elvtárs kertészetéből államilag támogatott intézmény lett, örökléstana pedig a szovjet nagybirodalom hivatalos marxista elméletévé vált (lásd A tanú című kultuszfilmben a magyar narancs előállításának jelenetét).

A Micsurin – kit tanainak továbbfejlesztője, bizonyos Liszenko elvtárs egész egyszerűen a természet átalakítójának nevezett – és a kert szó összefonódásából kialakult új képződmény a kommunista korszak sajátos, bár nem előzmény nélküli létesítménye volt. Egyházi iskolákban, főképp árva gyerekek intézetében a saját, a tanítványok által művelt gazdaság korábban is létezett, ezt a hagyományt folytatta aztán az államosítás után a korai kommunista rendszer – és ennek vadhajtásaként alakult ki a Micsurin-kertek később ismertté vált formája. Ugyanis míg az állami iskolákban fokozatosan felhagytak a diákok kertművelési foglalatosságával, a városok tömbházaiba beköltözött, földművelőkből munkásokká vált falusiak elkezdték birtokba venni a városszéli gazdátlan területeket, de akár a városon belüli, még be nem épített telkeket is, azokon egy-két ágyás zöldséges kialakításával próbálták a múltjukhoz való ragaszkodás látszatát átmenteni – és nem mellékesen a napi betevőt is előállítani. Idővel, legfőképpen a 80-as évek elején bevezetett élelmiszer-racionalizálásnak köszönhetően, ez utóbbi vált fontosabbá, a szabadidős hobbi valóságos létfenntartási szükségletté alakult. Emlékszünk még rá, a stadiontól az új szemerjai temetőig még néhány évtizede ilyen Micsurin-kertek sokasága tarkállott, felszámolásukra az egyetem, majd a mellette levő tömbházak építése miatt került sor.

Megmenekültek viszont a városszéli micsurinok. A mindennapi életét élő városlakó szemei elől rejtve, az Olt kanyargós medre mentén hosszan elhúzódva mai napig sorjáznak kisebb-nagyobb kertek. Fura kettősség jellemzi ezt a telepet: sok telek már nem is zöldség- és gyümölcstermelői céllal rendelkezik, hanem hétvégi pihenő vagy akár állandó lakás rendeltetését kapta. Egyiken paradicsomkaró és zöldhagymaszár mered az égre, másikon nyírott gyep és díszbokor árnyékában pihegő kertitörpe látványa fogadja az arra tévedőt; emitt biciklijét a düledező kerítésnek támasztja a gazda, míg pár szál gyomot kitép a zöldborsó közül, amott napernyő alatt ráérősen sörét kortyolgatja a ház ura, míg kutyái eldöntik, melyikük kerül ki győztesen a műcsontért vívott csatából. Változatos az élet errefelé, időnként a természet is beleszól az évtizedek alatt konszolidálódott helyi rendbe, amennyiben a különben nyugodt Olt vizét szeszélyessé változtatja, rövidebb-hosszabb partszakasz elmosását eredményezve. Ilyenkor kissé átalakulnak a birtokhatárok, de különben csend van és viszonylagos rend is.

Ha majd egyszer sor kerül ennek a városrésznek a rendezésére, s az utcáknak nevet kell adni, Micsurin elvtárs ki ne maradjon a sorból. Elvégre mégis az ő példája ihlette kialakulását.