Bodó Ancsával olyan pedagógus távozott közülünk, akinek személye és szellemisége több évtizeden át meghatározta nemcsak a Székely Mikó Kollégiumban, hanem a Sepsiszentgyörgyön folyó magyar oktatást. Iskolájában a magyar katedra irányítója és a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség módszertanosa volt évekig. De ismerték őt országosan is, hiszen szöveggyűjteményeket szerkesztett, munkafüzetek, középiskolai tankönyvek társszerzője volt. Tudatában volt annak, hogy a diákokat és tanárokat segíteni kell, hiszen anyanyelvből kevés az oktatási segédanyag, és tankönyv is alig van. Olimpikonokat nevelt, akik díjakkal tértek haza a tantárgyversenyek megyei és országos szakaszáról, országos értékelő és tételkészítő bizottságok tagjaként tevékenykedett. Évekig volt a kommandói nyári és a sepsiszentgyörgyi téli magyartáborok vezetője, diákokat vitt a magyarországi Kötcsére honismereti táborokba, majd itthon is összefogta, közösségbe szervezte őket. Több mint egy évtizede nyugdíjba vonult, de ha tehette, tovább oktatott az iskolában, és pörölt, értékelt-javított azon kívül is, ha igénytelenséget észlelt a nyilvános írott beszédben. Az RMPSZ országos szervezete 2017-ben Bodó Anna magyartanárt Ezüstgyopár-díjjal jutalmazta kiemelkedő tevékenységéért, amellyel hozzájárult nemzeti értékeink megmaradásához, a romániai magyar közoktatás fejlesztéséhez, az anyanyelvű kulturális örökség megtartásához.

Bodó Ancsának a családja mellett a tanítás volt az élete. Mindennap különös gonddal készült az óráira, sokat bíbelődött a nyelvvel, a stílussal, a szövegekkel, faggatta őket, új és új jelentésárnyalataikat fedezte fel. Az irodalmi művekről nem tételes kijelentéseket tett, hanem diákjait is végigvezette a jelentés-felfedezés útján. Következetes volt: megkövetelte a pontos, helyes és szép beszédet és írást. Mindehhez példát mutatott, mintákat állított a diákjai elé, és munkáikat állandóan javította. Kínosan pontos tanár volt, aki elvárta a pontosságot a kollégáitól és a diákjaitól is. Szigorúnak is mondták, de megértően volt szigorú, én inkább igényesnek mondanám. Szókimondó, egyenes emberként gyorsan replikázott, néha talán nyersen is, de azonnal enyhítette a kimondott keményebb szót a különös és egyedi „ancsás” mosoly. Ugyanakkor türelmes is volt: türelmes a diákjaival, kollégáival, és türelmes a fájdalom elviselésében is. Talán jobb lett volna, ha időben világgá kiáltja a fájdalmát, de csak az utolsó előtti pillanatban szólt róla, akkor is hihetetlen nyugalommal.

Csalhatatlanul finom érzéke volt a széphez. A Hollóidőt vagy Fekete Vince verseit ugyanolyan gyönyörködve olvasta, mint ahogy boldogságot érzett, ha séta közben váratlanul valami szépre bukkant: egy virágzó faágra, egy felújított épületre, esetleg egy újonnan kövezett járdára. S a felfedezett szépségeket azonnal meg is osztotta másokkal.

És Bodó Ancsa kitűnő barát is volt, akivel minden gondot meg lehetett osztani. Mások bajaira érzékeny emberként még akkor is a barát fájdalmára figyelt, amikor neki szinte elviselhetetlen fájdalmai voltak. Küldte a pozitív energiákat, a fényképezőgéppel felfedezett szép tájakat és virágokat, az idézeteket, mondta a vigasztaló szavakat, hogy szebb és könnyebb legyen a barát napja, ne legyen ideje a nehézségekre gondolni.

Diákjai szerették és tisztelték. Ő pedig érdeklődve nyomon követte életüket, pályájukat. Elhunytakor megható volt olvasni a volt tanítványok búcsúszavait. Úgy érzem igazán hitelesnek a végső búcsúzást Ancsától, ha idézek ezekből a nyilvánossá tett visszaemlékezésekből. Szonda Szabolcs költő, műfordító így ír: „Megrendülten és szeretettel gondolok vissza az óráira, tanításmódjára, ahogyan az irodalmat felfedezésélménnyé tette, fanyar humorára, amely mögött mindig biztatás volt. Hálás is vagyok neki, hogy amikor tizenegyedikben, fizika–kémia szakosként úgy döntöttem, bölcsészkarra megyek, sokat segített abban, hogy ez a tervem meg is valósuljon, életre szóló szakmai döntésként. És azért is, hogy utána mindvégig figyelmesen nyomon követte, remélem, elégedetten, mi lett ebből a hirtelen váltásból.” Vass Levente urológus főorvos pedig többek között így emlékezik: „Ancsa néni, Tanárnő (…) különös stílusával olykor lankadó sihederi érdeklődésemet képes volt újra visszaterelni egy téli puszta elemzésével, véleményprovokálásával, és ismét tudatosítani bennem, hogy az irodalom nem cél, nem eszköz, hanem a belső jóllétem egyik eleme, mely kéznél van, támogat és szerényen várja a polcokon, hogy az elfelejtett sorokat, költői sóvárgást, kritikát, szerelmeket, családom-nemzetem iránti hűségemet újra és újra átélhessem egy-egy régi vagy új vers, próza elolvasásával, egy darabról való gondolkodással. Hogy megtapasztalhassam a megtapasztalhatatlant, évekkel, hónapokkal hamarabb, mint ahogy az engem is elér vidámságával vagy melankóliájával együtt.”

Isten veled, Bodó Anna, Ancsa! Nyugalmad legyen csendes! Emléked megőrizzük!

Ambrus Ágnes ny. magyartanár, szakfelügyelő