Váry O. Péter
Valamelyik könyvbemutatóján történt (mondhatnám, a sokból egyiken, de Zoli bácsi, bár utolérhetetlenül termékeny, könyvei számát fölösen nem szaporítja), tehát azon a jeles alkalmon a szerző Matild borvizes tálcával a kezében jelent meg, hajlongás közben ügyesebben egyensúlyozott vele, mint a leggyakoroltabb pincér, szája sarkán ott bujkált az a jellegzetes, kicsit hamiskás, kicsit a színész lámpalázát leplező mosolya, szemeit körbejártatta a közönségen (nem emlékszem már, hol zajlott az esemény, csupán arra, hogy a terem zsúfolásig megtelt) – aztán megkezdte a műsort. Igen, a műsort.
Mert Zoli bácsi, mikor mesélni kezd, az egyszerre teátrum és tudomány, történetei szórakoztatóak és tanulságosak, előadásai – még ha rögtönzöttek is – kitűnően fölépítettek. És a legcsodálatosabb, hogy a téma szinte bármi lehet őslénytantól mineralógiáig, erdei ösvényektől családok múltba vezető útjáig, barlangok mélyétől tornyok magasáig – nem csoda hát, hogy sokan sokszor – és joggal – mindentudónak nevezték Kisgyörgy Zoltánt. Ilyen ember egy születik egy évszázadban, szokták mondani, ilyen csodálatos ember ritka áldás népe és nemzete számára, tenném én hozzá. És íme, a Teremtő számára is kedves a mi – de miért tulajdonítanám ki, hiszen Ő valóságos közkincs –, tehát a mindenki Zoli bácsija: Isten éltessen hát még sokáig, ezt kívánja nyolcvanötödik születésnapodon számtalan barátod, megszámlálhatatlan tisztelőd – és persze második családod, a Háromszék – nevében.
