Barangolás egy színész életébenBeszélgetés Pignitzky Gellérttel

2021. június 23., szerda, Kultúra

Bizonyára sok kérdés merül fel bennünk, hogy egy fiatal színész hogyan éli mindennapjait. Érdekel minket munkássága, hétköznapjai, így bátorkodtam elhívni egy beszélgetésre a 28 éves Pignitzky Gellértet, aki két éve tagja a Tamási Áron Színház társulatának. Gellért 1992-ben született Szegeden. Tanulmányait a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végezte. Tehetségét nem csak városunknak mutatta meg, ide vezető útja hosszú volt. Kaposváron kezdte színészi pályafutását, Gyergyóban a Figura Stúdió Színháznál folytatta, majd Bocsárdi László ajánlatának köszönhetően lett a TASZ színésze.

– Mesélj egy kicsit magadról, hogyan lettél színész, mi vezérelt erre a pályára?
– Ez bizony hosszú mese lenne. Azt hiszem, onnan illene kezdenem, hogy nekem nem volt az a célom, hogy színész legyek egy életen át. Kaposváron ragadtam a felvételi miatt, ott egyéb okokból sem jött össze a színészkedés. A teljes igazságot nézve apám mondta, hogy próbálkozzam Vásárhelyen. Én nem tudtam, hogy van Vásárhelyen színészoktatás magyar nyelven. Felvettem a sátorfámat, megragadtam az alkalmat és elmentem Szegedről Vásárhelyre. Ott úgy próbáltam élni a lehetőségekkel, hogy jó legyen. Nem tudtam azt sem, hogy hol van az egyetem, nem tudtam, milyen közösségbe csöppenek bele, nehéz volt beilleszkedni. Ha meghallják azt, hogy Szegedről jössz, azonnali az előítélet, te vagy a „tápos”. Nehéz dolgozni ekként egy teljesen idegen környezetben, teljes idegenként. Bár akadtak, akik pont ezért voltak nyitottak, mert arra gondoltak, hogy valami mást, valami újat hozhatok magammal.

– Hogyan telepedtél Szegedről pont Erdélybe és pont Szentgyörgyre? Hogyan kerültél a Tamási Áron Színház csapatába?
– Nekem a letelepedés nem volt célom, így alakult. Úgy érzem, nagyon sok mindent nem én akartam, csak megtörténtek a dolgok. Annyiban sáros voltam, hogy megpróbáltam jelentkezni Gyergyóba. Ott felvettek a Figura Stúdió Színházhoz, de nem éreztem azt, hogy ez a letelepedni-dolog ott megtörténhet. Utána próbáltam kicsit az otthonhoz közeledni, így kerültem Temesvárra egy versenyvizsgával. Aztán Bocsárdi László megkérdezte bemutató előtt egy héttel, hogy mit szólnék ahhoz, ha Sepsiszentgyörgyön játszhatnék. Erre azt mondtam, na jó, hát próbaszerencse. Ez két éve történt. Így keveredtem pont ide, Sepsiszentgyörgyre, pont a Tamási Áron Színház csapatába.

– Melyiket mondanád eddig a kedvenc szerepednek és miért?
– Kedvenc? Ez jó. Megfogtál. Igazából úgy vagyok vele, hogy azokkal a szerepekkel, amelyeket eddigi rövid szakmai pályafutásom alatt rám osztottak, mind volt egyfajta kapcsolatom. Mindegyiket szerettem valamiért. Előfordult néhány eset, hogy némelyiket kényelmetlennek éreztem. De nem futottam én még akkora köröket, hogy azt mondhassam,  nekem ez volt az „A” szerep. Mindegyik szerepben próbálom magamat jól érezni.

– Mi az álomszerep, amit szeretnél eljátszani?
– Számomra nincsen olyan, hogy álomszerep. Sorsszerűen gondolkodom ezzel kapcsolatban. Amit kapsz, az nem hiába van, oka van annak, hogy azt a szerepet neked szánták. Az álomszerep önmagában számomra nem létezik. Példának okáért szép lenne felhozni, hogy á, de jó lenne egy Hamletben játszani, de ha nem jön, akkor neked nem az az álmod. A jelen az álmod. Ami most van. Ne az elvárt dolgok legyenek az álmaid, hanem azok, amiket kapsz.

– Milyen volt a Bolondos élet című dokumentumfilmben szerepelni? 
– Furcsa, faramuci élmény volt. Egyetem alatt én vándorszínházaztam a Bánságban Aszalos Gézával. Tulajdonképpen szerettem azt a vándor­életet. Nagyon jó iskola volt. Sokkal intenzívebbnek éreztem, mint egy fekete teremben ülve misztikumot szőni egy gesztusba. Ott mindent mi csináltunk. Ha egy díszlet bedőlt, a mi dolgunk, felelősségünk volt az is. A forgatást Végváron kezdtük, ott volt egy központ, ahol egy hetet próbáltunk. Ezután elkezdtünk Temes és Arad megyében turnézni, és mindenhol forgattunk. Érdekesen alakult, mert mindig volt egy srác, aki követte a napodat. A film is érdekes ebből a szempontból, nem mint filmszínész voltál jelen, hanem emberként.

Paradoxon a paradoxonokban. Színészként megmutatják az emberi arcodat egy filmben, és nincs szükséged filmszínészi allűrökre vagy technikákra. Furcsa, bolondos dolog volt, jó rá emlékezni.

– Mi vagy ki inspirál a leginkább, hogy tökéletesen teljesíts? 
– Nekem a tökéletes valahogy nem szerepel a szótáramban. Ha ahhoz igazítanám önmagamat, hogy tökéletesen teljesítsek a színpadon, beleőrülnék az egészbe. Elmaradna az, hogy számomra is jó móka csinálni ezt. Ha ez nincs, akkor meg minek? A tökéletes fogalom így nálam nem játszik. Az viszont igen, hogy vannak dolgok, melyek inspirálnak. Például, ha olyan emberek vesznek körül, akikből erőt meríthetsz és érzed, hogy előrébb visznek. Mint említettem, fontos számomra a jelenben élni, abból dolgozni. A kollégáim inspirálnak a legjobban. Nincs olyan, hogy karatemozdulatokkal feltörök a színpadra és lejátszok mindenkit. Az érzés kialakul és én repülök vele.

Sinkler-Németh Zsófia Petra

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 475
szavazógép
2021-06-23: Sport - :

Először lesz világbajnokság terepraliban jövőre (Autósport)

A Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) Motorsport Világtanácsának döntése alapján jövőre megrendezik az első tereprali-világbajnokságot, amelynek nyitóversenye a legendás Dakar-rali lesz januárban.
2021-06-23: Riport - Farcádi Botond:

A hazatérés ünnepe (Élmények a Puskás Aréna lelátójáról)

Folyik rólunk a veríték, a tűző nap sugarai elől minden normális ember ösztönösen menekülne valami árnyékos helyre, de mi csak ülünk. Pontosabban ülünk, aztán felugrunk, állunk, kicsit ülünk, aztán felugrunk megint, és egy idő után már vissza sem nagyon ülünk. Meccs van a budapesti Puskás Arénában. És közben tapsolunk, énekelünk, fütyülünk, hurrogunk, kiáltunk, mintha hallanánk bármit is, pontosabban hallunk mi mindent, csak a saját hangunkat nem, no meg a mellettünk ülőkét, mert valahogy egyetlen hatalmas kórussá áll össze mind a hatvanezer néző hangja. Ezt halljuk, ezt jó hallani. Aztán egyszer csak robban a stadion. Szinte szó szerint, kisebb hangrobbanás, hirtelen a levegőben van mindenki, fentről víz és sör zúdul a nyakunkba, fejünkre, lábunkra, verítékben úszó emberek borulunk egymás nyakába, ismeretlenek üvöltik a szemünkbe: GÓÓÓÓL, most már ugrál mindenki, lobognak a sálak, fent van minden kéz, most már tényleg nincs hangunk, de üvöltünk, hátha mégis, le kéne már fújni, legyen vége az első félidőnek, kellene már a szünet, hogy felfogjuk végre: vezetünk a világbajnokok ellen, figyelj, világ: Magyarország egy, Franciaország nulla.