A gondolatok nem légüres térben keletkeznek. Tévedés azt hinni, hogy a félelmek, alaptalan vélekedések, a féltékenység, harag, közömbösség vagy érzéketlenség egyszerűen csak van, természetünk részei, adottak, változhatatlanok. Az érzések ugyanis szorosan kötődnek a gondolatainkhoz.
Gondolataink meghatározóak a tekintetben, hogyan is érezzük magunkat. Befolyásolják azt is, hogy mit sugárzunk a környezetünk felé: elégedetlenséget, bosszúságot, szorongást, kedvetlenséget.
A harag és gyűlölet megmérgezheti valakinek az egész életét, s nemcsak lelkileg, hanem testileg is gyötörheti őt. Egy férfi közel harminc évig volt súlyosan depressziós és munkaképtelen, mert nem tudta megemészteni volt főnöke igazságtalan döntését. A felettese vélhetően már el is felejtette az esetet és vígan élt, míg ő mérgében szabályosan felemésztette magát, elrontva az egész életét.
Vélhetően mindannyian tapasztaltunk igazságtalanságokat a legkülönbözőbb formában és árnyalatban. Mennyire tud fájni, ha egy szívünknek kedves ember csalódást okoz nekünk vagy elhagy minket, mennyire lesújtó érzés, ha pletykálnak rólunk, vagy ha a jó cselekedeteink mögött önző indítékokat feltételeznek mások. De gondoljunk arra, hogy ami gondolatvilágunkban lejátszódik, végső soron az dönti el, meg tudnak-e telepedni bennünk a negatív érzések, erőtlenné tudnak-e tenni minket.
Jól érzékelteti ezt a folyamatot a következő történet. Egy férfi fel szeretett volna akasztani egy képet a lakásában. Szeget még talált egy fiók aljában, de kalapácsa már nem volt a művelethez. Tudta viszont, hogy a szomszédjának van, úgyhogy elhatározta: átmegy hozzá és kölcsönkéri. Ekkor azonban kétségei támadtak: „Mit csinálok, ha a szomszéd nem akarja kölcsönadni a kalapácsot? Tegnap is már csak futólag köszönt nekem. Talán csak ürügy volt a sietség, valami baja van velem… Micsoda? Én aztán nem ártottam neki, biztosan csak beképzel valamit. Ha tőlem kérne valaki kölcsön egy szerszámot, azonnal odaadnám. Ő miért nem? Hogyan tagadhat meg valaki egy ilyen egyszerű szívességet a szomszédjától? Na, ezek azok a fickók, akik megkeserítik az ember életét. Talán még azt fogja gondolni, hogy rá vagyok utalva, mert van egy kalapácsa! Na, ebből legyen elég! Torkig vagyok a pökhendiségével!” Ezzel a férfi meg is érkezett a szomszédhoz és becsöngetett hozzá. A szomszéd kinyitotta az ajtót. De még mielőtt köszönhetett volna, emberünk ráordított: „Tudod, mit? Tartsd meg a kalapácsod, ostoba fajankó!”
Igen, lehet mosolyogni ezen a kis történeten (biztos, vannak, akik egy másik szereposztásban, a fűnyírós változatot ismerik), és az is világos előttünk, hogy mi a baj ezzel a gondolatmenettel. De nem fenyeget-e bennünket is azonos veszély, ha nem is ilyen viccesen, de nem bonyolódunk-e magunk is hasonlóan zavaros feltételezésekbe – például ha valaki megbánt minket?
Az ember bizonyos indítékokat tételez fel az illetőnél, és ebből következtetéseket von le. Képzeletében a következtetések bizonyossággá lesznek, és ez odáig megy, hogy olyasmit tart valóságnak, ami esetleg nem egyéb, mint beképzelés. Aki nem különíti el szigorúan, mi az, amit tud és mi az, amit feltételez, boldogtalanná teszi nemcsak magát, hanem másokat is. Ez ugyanis gátat képez benne. Az ilyen negatív gondolatfüzérek sokszor kiadós depressziót is okozhatnak.
Ezért olyan fontos a gondolataink megzabolázása. Szembeszállunk velük, nem engedjük meg, hogy azok diktáljanak. Aki szeretné, hogy megváltozzanak az érzései, annak a gondolkodását kell kiigazítania.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
(folytatjuk)
