Egyszer a hiéna csontot talált. Foga közé fogta, és magával vitte. Azon az éjszakán a hold csodálatosan fénylett, a víz, amely mellett elhaladt, nyugodt volt. Amikor a hiéna meglátta a holdat a víz tükrén, eldobta a csontot, és meg akarta kaparintani magának, mivel azt hitte, hogy egy zsírosabb húsdarab. Ráugrott, de nem lelte meg, csak fülig elmerült a vízben, amit alaposan felkavart. Kimászott a partra, és várt, mozdulatlanul.
A víz lecsillapodott, s újra megjelent tükrén a hold. A hiéna megint ugrott egyet, mert hirtelen akarta megkaparintani a holdat. Már azt hitte, megvan, pedig még vizet sem tartott a szájában.
A hiéna újból kikecmergett a partra, és lesben állt. Arra jött egy másik hiéna, elcsente a csontot, és otthagyta a várakozót. Lassan hajnalodni kezdett, és a hold fénye eltűnt a nappali fényben. A hiéna pórul járt. De másnap is visszatért, visszatért naponta, míg egészen le nem taposta a környéket. Sokan nevettek a hiénán, aki újra meg újra belevetette magát a vízbe, harapta a vizet, ami kicsorgott a pofájából, s nem maradt benne semmi.
Azóta, ha valakit kinevetnek a butaságáért, azt mondják neki:
— Olyan vagy, mint a hiéna, aki eldobta a csontot, és nem szerzett magának semmit, mert a holdat látta a vízben.
