„Az 1900-as évek elején még gyakran verte fel kézidob hangjával kevert hangos lárma Brassó külvárosainak csendes utcáit. Kézidob és rikoltozás… Medvetáncoltatás! Rohantunk az utcára. De nemcsak a gyermekek, a felnőttek is kitódultak, hogy megbámulják a medvéket és kordában tartsák a vakmerőbb gyerekeket. Legtöbbször két személy járt egy medvével. Az idomító vastag lánccal erősítette medvéjének nyakörvét derekán lévő tüszőjéhez; idomítóeszközei: egy másfé méteres husáng és a medve átlyukasztott orrsövényébe erősített vaskarika, melynek kötelét bal kezében, a botot jobbjában fogta.” (termeszetvilaga.hu)
Pár évtized múlva remélhetőleg már a múlté lesz a hír: a 2020-as évek elején még gyakran verte fel füttyszó hangjával kevert hangos lárma Székelyföld erdeinek csendes ösvényeit. Morgás és rikoltozás… Embertáncoltatás! Rohantunk a mentő után. De nemcsak a gyermekek, a felnőttek is kitódultak, hogy megbámulják a vérbe borult áldozatokat és kordában tartsák a vakmerőbb gyermekeket. Legtöbbször több bocs járt egy medvével. A brüsszeli idomító vastag lánccal erősítette román állampolgárok nyakörvét derekán lévő tüszőjéhez; idomítóeszközei: egy több millió eurós ide-oda zárkóztatási csomag és a Schengen-éhes corpus politicus tagjainak átlyukasztott orrsövényébe erősített vaskarika, melynek kötelét bal kezében, a pénzes csomagot jobbjában fogta...
Az életveszélyesnek tekinthető nagyvad okozta problémát röhejesen kezelik Romániában. Pragmatikus, egyszerű síklogikával rendelkező polgár számára nem kérdéses, hogy a vadállományhoz kapcsolódó gondok ügyvitelét nem a belügyminisztérium fegyveres alakulatainak vagy holmi állami bürokratáknak kellene görgetniük, hanem egész egyszerűen vadgazdálkodó szakembereknek. Esetleg olyan „zöldeknek”, akik számtalan medvét helyeztek át, vadítottak vissza, kezeltek, vagy akár temettek már medve által széttépett hozzátartozót. Ők valóban hitelesek lennének. Kemény szavak, tudom, de majd elvesznek a mindent körüllengő langymelegben. Pedig a folyamatosan visító RO-Alert rendszer, a hetente ismétlődő vadkárjelentések, a havi bontású marcangolások, illetve a mindegyre mozgósított csendőri alakulatok jelzik, hogy valami nagyon nincs rendben ez ügyben.
A szakirodalom szerint a vadgazdálkodásnak, mint rendszernek, a vad fajokon és az élőhelyen kívül van egy harmadik összetevője is: az emberi tényező. A vadgazdálkodás hagyományos modelljében régen az emberi tényező kérdésköre viszonylag egyszerű volt: kis sarkítással a vadászok, a vadgazdálkodók (akik sokszor ugyanazok voltak) és a vadgazdálkodás által közvetlenül érintettek (pl. földbirtokosok) alkották. Még ha át is ugrunk egy sajátosan központosított korszakot, rá kell jönnünk, hogy mindez gyökeresen megváltozott. A korábban kívülállónak tekintett csoportok (pl. városi természetvédők, zöldek, állatvédők) különböző módon egyre nagyobb hatást fejtenek ki a vadgazdálkodásra és a vadászatra. Korunk vadgazdálkodásának egyik legnagyobb kihívásává vált, hogy miképpen lehet sikeresen képviselni a szakmai szempontokat és ismereteket a sokszor kívülálló és az adott kérdéshez nem értő, de befolyásos csoportokkal szemben.
Románia az utóbbi pár évben bebizonyította: sehogy. Pedig lenne rá lehetőség, csak megfelelő szakmai érvrendszer kellene mögé (lásd pl. az európai élőhelyvédelmi irányelv – 92/43/EEC – 16. cikkelyét). Nálunk azonban nincs egy szakmailag vitán felül álló, országos állományfelmérő összegzés, nincs hatékony vadkárkezelési eljárásrend (a hónapokig húzódó vagy végleg elmaradó kifizetések miatt lassan nem is jelentik az érintettek a kisebb károkat), nincs közép- vagy hosszú távú, életképes stratégia – nem is lehet, amíg nem ismerjük pontosan a jelenlegi helyzetünket.
Mi van akkor? Van végre egy miniszterünk, aki ugyan érzi és érti, hogy a problémát a gyökerénél kell kezelni, de fővesztés terhe mellett neki is zsákban kell futnia, hisz árgus, medvét csak állatkertben látott zöldemberek százai lesik a történéseket, keresztre feszíthető, véreskezű mackógyilkosokra vadászva. A kis lépés is lépés, azonban távol áll még a sokat emlegetett megelőzéstől a 24 órán belüli áthelyezés, esetleg kilövés, hisz az is valójában a megtörtént károkozást, esetleg kioltott életet követő 24 óra.
Véletlenszerűen kiemelt eset: a nemrég kórházba szállított székelykeresztúri áldozat „sebészeti maratonja” hosszú órákba és közel 6000 euróba került. Sikerült megmenteni az életét, habár az emberi életet nem lehet pénzben mérni (tanítják a rabszolga-kereskedelmet intézményesítő hajdani gyarmatbirodalmak képviselői, medvéink fő oltalmazói). A medvéét azonban igen: kiinduló ára a műtétsorozathoz hasonló. Állítólag emiatt csúszott át az addigi állományfenntartó gazdálkodás a túloldalra, a túlzott állományvédés irányába. Ha igaz. Mivel a szigorú betiltás évében sem volt komolyabb felmérés, hadd maradjunk a gyanúval, hogy sokkal gyarlóbb érdekek mentén szabályozták kies honunkban ezt a kérdést. Ha a korrupció és a túlzott szervilizmus nem lenne ennyire honos nálunk, talán nem kellene mindig végletekben gondolkodni. Hátha a következő három évtized hoz valami mást is, például határozott fellépést ember és állat érdekében minden indokolt esetben, szabadságot a szakmaiságnak, és ezáltal egyensúlyt, hogy elejét vegye az elkeseredett önbíráskodásnak. Természetesen a jog és a demokrácia jegyében, hisz egyik sem zárta ki soha a határozottságot – ez csak egyes, olcsó népszerűséget hajhászó árnypolitikusok önbecsapása.
Mi pedig a helyzet rendezéséig helyüket kereső medvéink brummogására táncikálunk tovább, tönkretett életterünk abszurd valóságában.
Klárik Attila
