Több évezredes a krisztusi parancs: bocsássunk meg neki, sőt, áldjuk azt, aki fájdalmat okoz nekünk. Persze hogy ez van leginkább ellenünkre! Aki azonban ki akar kerülni a lefelé húzó örvényből, annak meg kell tennie. Csak így lesz szabaddá.

„Én nem fogok, mert nem tudok neki megbocsátani!” – hallhatjuk gyakran beszélgetéseink során. Ha valaki ebben az érzéseire támaszkodik, akkor valóban képtelen lesz rá. De a megbocsátásnak nincs köze az érzésvilágunkhoz.

Ha már átéltük azt, hogy milyen, amikor nekünk is megbocsátottak, nem érdemeltük, de elengedték a tartozásunkat, amikor tudatosítottuk, hogy Isten a legdrágábbat adta oda a mi szabadságunkért, akkor bár a bántás, a hűtlenség, az árulás utáni negatív érzések még egy ideig kitartanak, de lassan gyengülnek, míg végül teljesen eltűnnek. Azonban minél tovább táplál valaki romboló gondolatokat, annál hosszabb ideig tart az érzések gyógyulása.

Végső soron ugyanis nem a sértések teszik beteggé az embert, hanem az, amiképpen valaki átéli és feldolgozza ezeket. Mindig az a kérdés, hogy miből indulunk ki.

Ez dönti el, vajon elégedetlen, keserű vagy pedig hálás-e a szívünk abban a helyzetben, amelyben éppen vagyunk.

Egy bölcs mondás szerint minden relatív: egy szál haj a levesben viszonylag sok, egy szál haj a fejen viszonylag kevés.  

Akinek kevese van, mégis tarthatja magát gazdagnak: kevésre van szüksége és ezért elégedett. Sokan panaszkodnak, hogy nincs meg mindenük, amit szeretnének.

Nem kellene inkább hálásnak lenniük, hogy nem kapják meg mindazt, amit megérdemelnének?

Van olyan kincs, amelynek a megszerzése nem kerül semmibe: ez pedig a hálás szív. Nem a nehézségek tesznek valakit szentté, hanem az, ahogyan ezekre a körülményekre reagál.

Az érzéseink mindig azt mondják nekünk, amit a legszívesebben hallanánk. Hajtanak bennünket bizonyos célok elérésére. Amennyiben ezek rossz célok, akkor megpróbáljuk őket gondolatban igazolni – becsapva ezzel saját magunkat. Aki engedi, hogy az érzései vezéreljék, az sohasem ítél objektíven.

Az érzések kísérők, olykor kellemes, máskor kellemetlen, beteggé tevő kísérők. Ha romboló érzéseket ápolunk azáltal, hogy gondolataink révén tápláljuk őket, megbolondulhat a testünk.

Egy este a tábortűznél az öreg indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, amely minden emberben zajlik.

– Két farkas harcol egymással, akik mindannyiunkban ott lakoznak. Egyikük a Rossz: a düh, irigység, féltékenység, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség. Másikuk a Jó: az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit.

Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:

– És melyik farkas győz?

Az öreg indián mosolyogva válaszolt:

– Az, amelyiket eteted.

A stressz a mai világnak egy olyan új érzése, amit lassacskán mindenki megismer. Néhány évtizeddel ezelőtt általában többet dolgoztak az emberek, nehezebb munkát végeztek, és kevesebb szabad idejük volt, mégsem érezték hajszoltnak magukat.

Elsősorban ugyanis nem a testi kimerültség, hanem inkább a problémás kapcsolatok miatti érzelmi megterhelések váltanak ki stresszt, illetve növelik a megbetegedések kockázatát, mert a szorongás, a düh, a félelem, a féltékenység és a bosszankodás meg tudja bénítani az immunrendszert, a testünk vírusok és baktériumok elleni védvonalát.

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa

(folytatjuk)