Skultéty László maradványait a szlovák légierő egyik gépe szállította a malackai katonai reptérre, ahol nem kisebb személyiség, mint a szlovák vezérkari főnök fogadta a koporsót. A Szlovák Hadtörténeti Intézet igazgatója Szlovákia hadtörténete jelentős személyiségének nevezte Skultétyt. Okfejtésének figyelemre méltó elemeként hangzott el, hogy „mivel Skultéty László a Habsburg-hadsereg katonája volt, nem lehetett a magyar hadsereg huszárja”. Ez a kijelentés, illetve a kiváló huszár hamvai­val kapcsolatos kegyeletsértő intézkedés ismét ráirányította a figyelmet a Szlovákiában (is) folyó történelemhamisítási kísérletekre.
 

A magyar huszárság

A tisztánlátás végett érdemes kicsit elidőzni az igazgató kijelentésénél. Ismeretes, hogy a Habsburg uralkodók I. Ferdinándtól kezdve (1526-tól) magyar királyok is voltak. A Magyar Királyság – a területén élő magyarokkal, szlávokkal, németekkel, románokkal stb. – jelentős szerepet játszott a birodalom hadi és gazdasági potenciáljának fenntartásában. A magyar huszárság Skultéty László korában (is) a Habsburgok hadseregének fontos részét alkotta. Magyar huszárság alatt mindenekelőtt azt a tizenkét huszárezredet értjük, amelyeknek legénységét a Magyar Királyság területéről toborozták. Ezeket az ezredeket meg kell különböztetni a birodalom könnyűlovasságának négy dzsidás (ulánus) és hét svalizsér (cheveaux-légers) ezredétől, valamint a nehézlovasság dragonyos és vértes ezredeitől, amelyeknek katonáit főként a német nyelvterületek adták.

Amikor Ján Martiš szlovák író a Négy császár szolgálatában című regényében (Pozsony, 1977) Ladislav Gabriš Škultétyról mint szlovák huszárról írt, igencsak melléfogott. Skultéty László, a leghosszabb ideig szolgáló huszár ugyanis minden kétséget kizáróan magyar huszár volt. Akkor is, ha netán bebizonyosodna a szlovák származása. Szlovák huszárság ugyanis éppúgy nem létezett, mint ahogyan szlovák királyság sem. A huszárság egyértelműen magyar csapatnemnek számított. Könnyű belátni, hogy igenis, lehetett valaki magyar huszár, miközben a Habsburg Birodalom hadseregének a katonája volt. Sőt, lehetett valaki szlovák származású magyar huszár is, miközben a császári hadsereg zászlai alatt hada­kozott.
 

A zászlóvivő

Álljunk meg egy pillanatra a zászlónál. Skultéty huszár zászlóvivő volt. Az őt ábrázoló, 1825-ben készített metszeten jól látható a kezében tartott zászló, közepén az árpádsávos magyar címerrel egybeszerkesztett kétfejű császári sassal. A metszet alján szerepel a zászlóvivő neve: Ladislaus Skulteti. Ezt a képet feltehetően a szlovák hadtörténészek is ismerik. Magyar kollégáik szerint Skultéty László magyar mivolta nem megkérdőjelezhető, s erre lehet következtetni abból is, hogy ezredparancsnoka, gróf Esterházy Vince magyar nyelvű szöveggel ellátott síremléket emeltetett a tiszteletére. E síremlék helyére az újaradi polgárok 1898-ban közadakozásból újat készíttettek az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének támogatásával. A fekete márvány obeliszkre ezt a feliratot vésték: „Itt nyugszik a világ legidősebb huszárja Skultéty László a Herczeg Szász-Coburg-Gotha Huszár ezred zászlótartója Szolgált 81 évet meghalt 1831. kisasszony hava 19n A vitéz katonai erények elismerése és kegyelete jeléül emelte A hadsereg és polgárság adakozásából, Uj Arad közönsége. 1898. évben.”
 

Nemzeti hovatartozás

Se szeri, se száma azoknak az embereknek, akiknek a származása, az élete, a tevékenysége egykor Magyarországnak olyan területeihez kötődött, amelyeket később a trianoni döntéssel elszakítottak és a szomszédos országokhoz csatoltak. Ha ezen emberek nemzeti hovatartozását a származásuk alapján szeretnénk eldönteni, akkor nagy tévedéseknek tennénk ki magunkat. Valakinek a hovatartozását ugyanis nem az utókor dönti el, hanem ő maga, a saját életében. A legjobb példa erre a magyar szabadság elkötelezett híve, a lánglelkű költő, Petőfi Sándor. Édesapját, az evangélikus vallású Petrovics István mészárosmestert korábban szerb származásúnak tartották, de az újabb kutatások szerint szlovák származású volt, miként édesanyja, Hrúz Mária is. Vajon meg lehet-e kérdőjelezni Petőfi magyarságát, nemzeti elkötelezettségét a származása alapján? Nyilvánvalóan nem. Ugyanakkor érthető, ha a szlovákság büszkén tekint rá, és részben a magáénak is érzi.

Hasonlóképpen kellene viszonyulni Skultéty Lászlóhoz is, aki nyolcvanegy évi szolgálat után vált meg a hadseregtől. Bár az ő származása vitatott, tudnunk kell, hogy a szlovák többségű Felvidék (a mai Szlovákia) nem csak szlovákoknak adott otthont. Skultéty, aki a magyar nyelven kívül szlovákul, németül és latinul is beszélt, tizenkét évesen került a 8. (Ghillány) huszárezredbe, amelynek alapítója és ezredtulajdonosa báró Ghillány János lovassági tábornok volt. Az ezred neve 1752-től Hadik, később pedig (az újabb ezredtulajdonos, Szász-Coburg-Gotha herceg neve után) Coburg lett. Ennek az ezrednek hagyományosan a Felvidék nyugati részén volt a hadkiegészítési területe, így a legénység nagy része szlovákokból állt.

Skultéty egész életét magyar huszárként élte le, ragaszkodott ezredéhez és annak zászlójához. Szép példáját adta e ragaszkodásnak 1812-ben, amikor I. Ferenc császár megszemlélte az ezredet. Az uralkodó észrevette az idős (akkor már 74 éves) zászlóvivőt, és szóba elegyedett vele. Felajánlotta neki a tiszti előléptetést, de Skultéty ezt azzal hárította el, hogy a zászlót nem hagyhatja el, ezért inkább marad kornétás.
 

Berlin bevétele

Az öreg huszár a birodalom minden háborújában részt vett már, és többször megsebesült. Tizenkilenc évesen beválogatták abba a seregrészbe, amelyik a legendás magyar hadvezér, Hadik András altábornagy vezetésével 1757. október 16-án, Mária Terézia névnapján váratlanul megtámadta a porosz királyság fővárosát, Berlint. E sorok írója erről az eseményről így írt a Magyar nemes vitézsége (Budapest, 2009) című könyvében:

„A rajtaütés ötlete Lotaringiai Károly főhercegtől, a királynő sógorától származott. Hadik András összesen 5100 katonával hajtotta végre a hadműveletet, de seregének kisebbik részét hátrahagyta a visszavonulás biztosításához. Lovassága főként magyarokból állt. Mivel a császári hadsereg és Berlin között állomásozott a porosz fősereg, Hadik úttalan területeken haladva megkerülte a poroszokat, és váratlanul Berlin kapui előtt termett. Hadisarc fizetésére szólította fel a várost, de a városi tanács nem engedelmeskedett. Hadik nem sokat tétovázott. Gránátosaival szétlövette a Spree folyó felvonóhídjának láncait, mire a felvonóhíd leesett, majd ágyúival a sziléziai kaput lövette szét. A helyőrség egy része kitört, és erős fegyvertűzzel árasztotta el a támadókat. Hadik huszárai azonban nem hátráltak, hanem bátran a poroszokra rontottak, a gyalogság szuronyrohama pedig teljesen felőrölte a kitörő védőket. Hadik ezután megszállta Berlint, és ezúttal a korábbinál sokkal több, félmillió rajnai tallér sarcot követelt. Azzal fenyegette a várost, hogy ellenkező esetben megengedi katonáinak a szabad rablást. A porosz királyné sírva hagyta el a palotáját és Spandauba menekült. A városi tanács végül körülbelül háromszázezer tallér értékben készpénzt és értéktárgyakat adott Hadiknak. A kilenc kocsit megtöltő hadisarcot huszonnyolc ló húzta.”
 

Lovas nemzet

Magyarország hadtörténelme végeláthatatlan mennyiségben sorakoztatja fel a lovasságra épülő hadviselés szebbnél szebb példáit. Könyvtárnyi irodalma van a magyar huszárság, illetve a középkori magyar könnyűlovasság katonai bravúrjainak, amelynek előzményeit a népvándorlás korának ma már hihetetlennek tűnő hadi teljesítményeiben is felfedezhetjük. Elődeink megmaradása, nemzet- és állammegtartó képessége szorosan összefügg azzal a kultúrával, amelyben a magyarság évezredes mélységű katonai tudása és tapasztalata is felhalmozódott. Nem véletlen tehát, hogy a lovas nemzet fogalma beivódott a magyar közgondolkodásba. Amikor a „magyar huszárról” beszélünk, akkor annak a nagyszerűen képzett, fegyelmezett, magas színvonalú harci morállal rendelkező lovas katonának a képe jelenik meg előttünk, aki semmiben sem hasonlít a durva, gátlástalan, falvakat felgyújtó, a föld népét fosztogató és gyilkoló zsoldosokra.

Magyarországon „magyar huszár” alatt általánosságban soha nem értettek magyar származású huszárt. A fogalom ilyesféle megközelítése ugyanis teljesen értelmetlen lett volna a több nemzetiségű Magyarországon. Magyar huszárnak lenni rangot és minőséget jelentett. A magyar huszár nevezetes volt bajtársiasságáról, merészségéről, a katonai feladatok körültekintő és pontos végrehajtásáról, de a mulatozás, a kikapcsolódás során tanúsított mértéktartásáról is. Annak, aki (lett légyen magyar, szlovák, szerb, román vagy német származású) bekerült e közegbe, óhatatlanul alkalmazkodnia kellett e minőséghez. Ilyen értelemben volt Skultéty László magyar huszár, mégpedig a legkiválóbbak közül való.
 

Összetartozás

Életének utolsó hónapjaiban már nem tudott lóra ülni, 93 évesen lett obsitos. Vagyonának egy részét szülőfalujára hagyta, s ezzel nagyban elősegítette az ottani katolikus templom felépítését. Érthető, ha Hegyesmajtény mai lakói hálásak neki, és örömmel látják településükön a becses hamvakat. Ám ne feledjük, hogy Skultéty László Újaradon méltó körülmények között aludta örök álmát. Síremlékét egykor az ott élő polgárok pénzéből építették. A ma élő utódok is ragaszkodnak Skultétyhoz, és értetlenül, felháborodva fogadják sírjának otromba felforgatását, maradványainak elszállítását.

Skultéty László (és más történelmi személyek) emlékének őrzésében egyek lehetünk szomszédainkkal, de csak a kölcsönös tisztelet és megértés szellemében. A nagyszerű huszár küzdelmes élete és helytállása nem a ma élők közötti ellentétekhez ad muníciót, hanem ellenkezőleg, a közös múltból is adódó összetartozást szolgálja.

Bánó Attila

(Részlet a szerző Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvéből – Athenaeum, Budapest, 2013)