Pálmai Tamás
Érdekes paradoxonnak, ellentmondásnak tűnik, ha kicsit belegondolunk dolgainkba. Hisz úton-útfélen azt hirdetjük, hogy előbb magunkkal kezdjük az ügyet, előbb saját házunk táján sepregessünk, aztán szóljunk bár egy szót környezetünkkel, a velünk élőkkel, más embertársunkkal kapcsolatban. Előbb bensőnkben, tenlelkünkben tegyünk rendet, aztán lóduljunk neki a világnak. Arról is elmélkedtünk, hogy akkor is magunkkal kell foglalkoznunk mindenekelőtt – bármit is akarnánk megvalósítani, bárminek akarnánk is nekifogni –, ha ez önzésnek tűnhet első pillanatra, mert csakis ez a garanciája annak, hogy közös dolgaink is sikeresek legyenek.
Rend a lelke mindennek, tartja a közmondás, és ez valóban így is van. A belső csend szülte béke a garanciája, a letéteményese mindannak, ami majd azt a rendet szülheti meg, ami a világunk optimális működésének alapfeltétele. És itt érünk el oda, amiben ezen írás címében céloztam. Azaz azon – csaknem utópisztikus – állapothoz, amelyet már-már pejoratívan világbékének csúfoltak, fitymáltak le és gúnyosan mosolyognak le ma.
Pedig valahol el kellene kezdeni. Rengeteg nagyszerű ember él körülöttünk. Számtalan ragyogó eredmény születik, sikeres tettek sora vesz körül, világrengető felfedezések tengere lát világot nap mint nap. Mégis egyre borzasztóbbnak tűnik az az irány, amerre haladunk, amerre tart a világunk. Miért is vajon? A válasz talán bombasztikusnak tűnik, mégis egyszerű. Mert emberek vagyunk. Az első megjelenésünk óta, azaz Ádám óta azok. Esendőek, mégis nagyszerűek, latrok olykor, de örök eséllyel a mennyországba kerüléshez, a megbocsátáshoz.
Zavaros kicsit az egész, vagy furcsa? Deprimáló első látásra és elkeserítő, lelombozó vagy lebénító netán? Elsőre lehet. De ha újra és újra megtaláljuk a sokszor csak ösvénynyi, csapásnyi utat önmagunkhoz, és felfedezzük azt a – néha huncutul elrejtező – kovásznyi, csipetnyi sónyi erőmagot, ami az újrainduláshoz kell, akkor minden egyes alkalommal elölről tudjuk kezdeni. Nagy sóhaj, majd mély, egészséges lélegzetvétel, aztán neki ismét a sűrűjének. Ám lehet, hogy máshol, másként, más szinten. De meg nem állva, és egyet sosem feledve, ha Ő velünk, ki ellenünk? Mert az is tudott, hogy már a legkisebb kétely is, a legparányibb kishitűség is bukás veszélyét hordozza magában. Ez már az a pici részlet, amelyben az „ördög” ott lehet elrejtezve.
A világ tele van annak uralmára törőkkel, háborús héjákkal, zöld és sárga arannyal üzérkedőkkel, minden emberi értéket a saját pillanatnyi érdek, haszon miatt tudatosan lerombolókkal, emberi életet semmibe vevőkkel, és a sor akár végtelen. Ennek ellenére, a sorozatos, esetleges kudarcok ellenére is tenni kell, dolgozni kell, szeretni kell. No, meg egyszerre kell tudni megbocsátani és keménynek lenni, az adott helyzet szerint. Kis huncut lurkó mondta anno, hogy ugyan az Írás szerint, ha kővel dobnak meg, akkor ezt kenyérrel kell viszonozni, de arról nem szólnak a sorok, hogy ez a kenyér lágy legyen-e vagy esetleg jó szikkadt, kemény is lehet.
Viccet félretéve, előre csak akkor haladunk, ha azt is hisszük, hogy – ha nem is mindenki, de – egyre többen leszünk azok, akik a saját kis belső éden megteremtése után a fölös erőt a köröttes világ jobbá tételére akarják fordítani. Hát így legyen! Hátha majd megközelítjük egyszer azt a „ha mindenki” állapotot!
