Egyértelműen a nacionalizmus megnyilvánulása, hogy az európai futball-bajnokságon mindenki saját nemzeti színű zászlaját lobogtatja, és gyakran olyan mezben játszik, amelynek színe megegyezik nemzeti zászlójának színeivel. Ennek sürgősen véget kell vetni, ami valószínű, meg is történik az elkövetkezendő húsz évben. A tolerancia és a sokszínűség, a mások elfogadása jeleként csakis a szivárványszínű zászló lobogtatása lesz kötelező. A labdarúgó-mérkőzésekre, de más sporteseményekre is, a rendezvényekre vagy stadionokba való beléptetéskor minden egyéb avítt, nemzetinek számító lobogót el kell kobozni.

A nemzeti színű lobogók bármilyen alkalombeli használatát az unió akár be is tilthatná. Esetleg maradhatna a kék csillagos uniós zászló, de azt sem ártana már szivárványszínűre lecserélni. Futballmérkőzéseken az egyik csapat játékosai a szivárvány színének egyik felében, például vörösben, narancsban, sárgában, míg az ellenfél kék, zöld és ibolyaszínben pompázhatna majd.

Maradi dolog úgynevezett himnuszokat is énekelni a meccsek előtt, ami sértheti egy másik ország lakóinak érzelmeit. Legjobb lesz, ha a mérkőzések előtt egyetlen dal hangzik el a két csapatnak, mégpedig az Európai Labdarúgó-szövetség által jóváhagyott sláger, mely a slágerlistákat vezeti, és így nagyjából mindenkinek tetszeni fog.

A női egyenjogúság hiányának következtében a női labdarúgást nem népszerűsítik olyan módon, mint a férfit, és csak az utóbbiak által játszott mérkőzések körül csapnak ilyen nagy felhajtást, amit a tévéadók jóvoltából százmilliók (milliárdok?) nézhetnek. Kötelezni kell a válogatottakat, hogy csakis vegyes csapatokkal vegyenek részt az Európa-bajnokságon, és a játékosok fele nő legyen. Mivel tizenegyen lehetnek a pályán, úgyis diszkrimináció lesz, ha majd öt férfi és öt nő a mezőnyjátékos, plusz egy férfi (vagy női) kapus véd.

Ugyanakkor a muszlimok érzelmeit is figyelembe véve, a nőknek kötelezővé tehetik, hogy burkában játszanak. Kerülhet közben egy sötétzöld egyesület (például a medvék megvédéséért harcoló), amelyik kérésére a mérkőzések előtt a játékosoknak, tiszteletük jeleként, fejre kell majd állniuk.

Lehet, hogy a nemi sokszínűség elismerését követelők nem lesznek megelégedve azzal, hogy kevés a válogatottakban az átlagostól eltérő életű emberek LGBTQ- (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű stb.) közösségének az aránya, ezért meg kellene számukra egy kvótát szabni. Új-Zéland már nevezett egy transznemű súlyemelőt a tokiói olimpiára, aki állítólag „teljes mértékben megfelel a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség kritériumainak és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság transznemű sportolókra vonatkozó irányelveinek”.

Az említett 35 éves férfi súlyemelő (Gavin néven) hazájában jónak számított, de nemzetközi sikerei alig voltak. Nemváltó műtétje után azonban, immár Laurelként a sportág női súlyemelőinek mezőnyében most már sokkal sikeresebb. Mondjuk, ezzel vissza lehet élni, mert azok a férfisportolók, akiknek gyengécske eredményeik vannak a hasonló neműek között, ha egy műtét segítségével a női számban indulnak, megnőnek az esélyeik. Az nem valószínű, hogy érdekből nők műttetnék magukat férfivá hasonló célok elérése végett.

A sporttörténelem folyamán már megesett olyan a Német Demokratikus Köztársaságban, hogy a nőket a jobb sportteljesítmény eléréséért férfi hormonnal tömték az úgynevezett Nagy Doppingprogram keretében. A legfiatalabbak mindössze tízévesek voltak. Az eredmények nem maradtak el, a női sportolók taroltak a versenyeken. Aztán egyszerre csak azt vették észre, hogy megizmosodnak és megszőrösödnek, mint a férfiak. Ez a történtek után botrányt keltett, de később a győztes szakállas énekesnőt, az osztrák Conchita Wurstot az Eurovíziós Dalfesztiválon 2014-ben már zajosan ünnepelték.

Lehet, hogy az új-zélandi férfi súlyemelő átalakulásának a női súlyemelők, de más női sportolók sem fognak örvendeni, attól tartván, hogy egyre több exférfi küzd majd ellenük?