Bordás Beáta, az EMŰK igazgatója köszöntőjében kiemelte, hálával gondol a művész feleségére, Vetró Máriára, aki mindig segítette őt kutatásaiban (a művész több alkotásán is megjelenítette feleségét, Sziszi névvel). Vargha Mihály megnyitóbeszédében elmondta: nagy tisztelője Vetró Artúrnak, aki kolozsvári egyetemi tanárként életének egy korai szakaszában – már akkor megismerkedett vele, mielőtt felvételezni készült a szobrászat tanszékre – volt mentora, mestere. Több művésszel együtt a Törökvágásban volt a műterme, ahová belépve kávéillat, dohányfüst és jó zene – mindig klasszikusok vagy dzsesszmuzsika – fogadta. Univerzális tudású szobrászművész, akinél megfordult Kolozsvár, Erdély szellemi embereinek színe-java, műterme valóságos szabadegyetemnek tekinthető. Tanárként emberséges volt, útmutatásai, a vele folytatott beszélgetések meghatározóak voltak, hangoztatta, ugyanakkor hozzátette, számára megmagyarázhatatlan, hogy egy ilyen jó képességű művész miként lehetett ennyire szemérmes, alkotásait csupán egyetlen alkalommal állította ki 1989-ben Kézdivásárhelyen, közösen a fiával, Vetró Andrással. Visszahúzódó volt, de a szobrászat tanáraként vezető szerepet játszott, művészetére az összhang és a harmónia jellemző, nem volt formabontó, de kötődött a természethez és igaz barátja volt Nagy Imrének, a csíkszeredai festőnek, tette hozzá Vargha Mihály, megjegyezve, jó, hogy újabban megjelenhetnek művészeti írásai is.

Vetró András kézdivásárhelyi szobrász mind a péntek délutáni kiállításmegnyitón, mind a szombati tárlatvezetésén közvetlen hangon szólt édesapjáról, művészetéről. Vetró Artúr egyik művészi hitvallásáról tanúskodó írását is felolvasta, s idézte Nagy Imre többszöri kifakadását – „az istenit neki, dolgozni kell!” –, majd elmesélte az édesapját ábrázoló, a tárlaton is bemutatott festmény történetét. A két művész egyidejűleg alkotott: Nagy Imre portrét festett Vetró Artúrról, aki eközben mellszobrot formázott Nagy Imréről. E művészettörténeti szempontból is fontos eseményen jelen volt Vetró András is, hallhatta, hogyan vitatkozik egymással a két nagy művész, illetve láthatta, miként kaparja le Nagy Imre a vászonról a már szinte teljesen elkészült portrét, mert az nem tetszett neki, majd ismét elkezdte a festést. „Azt tanultam apámtól, mindig legyen erőm újrakezdeni” – hangoztatta Vetró András.

A szombati rendhagyó művészet- és családtörténeti ismertetőt követően Vetró András érdeklődésünkre elmondta: „Egy ilyen alkalommal idevarázsoljuk édesapám szellemiségét, nemcsak a kiállítása látható, hanem ő most itt van, elmesélhettem olyan történeteket, amelyeket eddig plénumban nem tehettem. Örülne, ha fentről lepillantana, megveregetné a vállamat és valami ilyesmit mondana: jó mulatság, férfimunka volt”. Azt is megjegyezte, 98 esztendős édesanyját e készülő kiállítás gondolata tartotta életben...