Persze, sokan legyinthetnek, s kitarthatnak elavult nézetük mellett, hogy ők bizony nem hajlandóak megtanulni az állam nyelvét, dacból, kényelemből, bármiféle más okból. Eme álláspont megcsontosodásához az elmúlt évtizedek politikai történései, a magyar közösség sorozatos megalázásai is hozzájárultak, nem is igazán meglepő, hogy a székelyföldi magyarok ellenérzéssel viszonyulnak e nyelvhez. Súlyos társadalmi problémával állunk szemben, kezelni sem igazán tudjuk.

És mégis, tanulni és tudni kell románul. A román nyelv ismerete ugyanis befolyásolja, meghatározza a székelyföldi magyar közösség jövőjét. Nem csupán oktatási kérdés tehát, hanem közösségi kérdés is, így a javítás, változtatás lehetőségét sem kizárólagosan az oktatási rendszerben keresgélendő. Társadalmi kérdésként kellene közelíteni hozzá, vélhetően ezért is jegyzi meg legutóbbi interjújában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, „szeretném, hogy minden magyar beszéljen jól románul, és a románok is valamennyire beszéljenek magyarul. Erre próbálok közpolitikát építeni, de ezt erőszakkal nem lehet. A mindenféle szélsőséges hőzöngés nem segíti az együttélést”.

Persze, az lenne jó, ha az oktatási rendszer eredményes lenne és az iskolában a diákok jól megtanulnának románul. De az oktatási rendszer olyan-amilyen, s arra sem várhatunk, amíg elillan a nacionalista hőzöngés, megtehető lépésekben kell gondolkodni. Mit tudunk tehát tenni mi magunk? Elfogadjuk, hogy ez van, szaporodnak az áldozati generációk, vagy önerőből – némiképp megkísérelve saját magunkat kiráncigálni a mocsárból – változtatni próbálunk a változtathatón? Hiszen nem csak az a kérdés, hogy idegen nyelvként oktatják-e vagy sem a románt, hanem az egész közösség számára fontos, hogy diákjaink megtanuljanak románul. Nem értünk, hanem önmagukért. És ahhoz, hogy ez a kisebbségi feladvány teljesíthető legyen, a székelyföldi magyar családokban sem kellene a gyermekek kedvét szegni azzal, hogy indulattal viszonyulnak a román nyelvhez és kultúrához. Tehát változtatni kellene valamelyest a közhangulaton, természetesen nem feladva a magyar közösség társadalmi és politikai céljait. Mert ha csak azt számolnánk össze, hogy harminc év során az érettségit követően hány jó képességű székelyföldi fiatal folytatta tanulmányait magyarországi egyetemeken – csupán azért, mert nem tudott vagy nem akart megtanulni románul –, lehangoló adattal szembesülnénk. Talán ideje lenne közösségként is több felelősséggel viszonyulni diákjaink sorsához, s e tekintetben az iskola mellett családoknak, közösségeknek, egyházaknak és önkormányzatoknak egyaránt lenne tennivalója. Első lépésként megfontolható az a régi kínai mondás is, miszerint ne a sötétséget szídd, inkább gyújts egy szál gyertyát.