Szapolyai János Zsigmond viharos időkben, az ország két részre szakadása után született, világra jötte csak néhány nappal előzte meg apja, I. János (ur. 1526–1540) elhunytát. Bár a király még az 1538-as váradi egyezményben ígéretet tett arra, hogy halála után a nyugati területek urára, Habsburg I. Ferdinándra (ur. 1527–1564) hagyja országrészét, betegágyán végül mégis fiát választotta örökösének. Fráter György vezetésével a János-párti főurak 1540 szeptemberében királlyá választották a csecsemő II. Jánost, akit a magyar belviszályt kihasználó Szulejmán vett hamarosan pártfogásába, és fiának nyilvánította. A támogatás ebben a helyzetben azt jelentette, hogy a gyermek király védelmének ürügyén Szulejmán (ur. 1520–1566) az oszmán hódoltság területének növelésére törekedett. Fráter György ezért vissza akarta állí­tani az ország egységét, és az 1549-es nyírbátori egyezményben elérte, hogy Oppeln és Ratibor hercegségekért cserébe Izabella anyakirályné gyermeke nevében is lemondjon a trónról.

Az özvegy királyné és fia 1551-ben távozott Erdélyből, ahol Ferdinánd ötéves uralma következett. Ez idő alatt azonban ismét bebizonyosodott, hogy a Habsburgok nem rendelkeznek elég erővel Magyarország megoltalmazására: miközben az ország középső területén egyre szélesedett a török hódoltság, Erdély tartományi alávetettségbe került, és elsősorban ásványkincsei, valamint adója szempontjából váltott ki Bécsben érdeklődést. Ferdinánd a helyi szászokra támaszkodva építette ki uralmát, ám rövidesen általános elégedetlenség jellemezte az ország hangulatát. Ebben kivételt képeztek a kiváltságaikban 1555 során megerősített székelyek. Végül a rendek 1556 októberében visszahívták Izabellát és János Zsigmondot, akiket Kolozsváron Báthory István üdvözölt.

A keleti királyság örököse ekkor még mindig csak 16 esztendős volt, így aztán helyette uralkodói ambíciókat dédelgető anyja kormányozta Erdélyt. Irányításának ideje alatt fellázadtak az adózásra kényszerített székelyek, és a Kendi testvérek Bebek Ferenccel összeesküvést szerveztek Izabella eltávolítására. A királyné 1559-ben bekövetkezett halála után János Zsigmond vehette át az ország irányítását. Helyzete nem volt könnyű, ugyanis Ferdinánd, majd 1564 után I. Miksa (ur. 1564–1576) korántsem mondott le Erdély visszahódításáról, amit fegyveres erő mellett a belső elégedetlenség szításával próbált meg véghezvinni. A királyi Magyarország főkapitányai, Zay Ferenc és Balassa Menyhárt katonai erővel elfoglalták a Felvidék keleti részét Kassa városával együtt, és nagyjából az 1570-ben megállapított határok közé szorították vissza II. János uralmát.

1562-ben újabb székely felkelés robbant ki, mely negyvenezres haderejével komoly fenyegetést jelentett a fiatal uralkodóra; Szapolyai végül leverte a lázadást, majd ezt követően a segesvári országgyűlésen megvonta a rendi nemzet kiváltságait, így uralkodása során Székelyföld végig a felkelések melegágya maradt. 1564-ben aztán a keleti királynak külső támadással is számolnia kellett, Zay Ferenc kassai főkapitány betört Erdélybe, s bár uralmát nem tudta megdönteni, Hadad mellett vereséget mért II. János erőire.

A Ferdinánd után trónra kerülő Miksa az 1565-ös gyulai és nagybányai kudarcok után már hajlott a megegyezésre – ezt Szulejmán 1566-os, utolsó hadjárata is indokolttá tette –, és megkötötte ellenfelével a szatmári titkos egyezményt, melyben II. János lemondott a magyar trónról. A tárgyalások nem zajlottak akadálymentesen, ezt mutatja Báthory István esete is, akit bécsi követként két évig tömlöcben tartottak, és csak 1567-ben engedtek haza. Az alkudozások vége a Bekes Gáspár által Speyerben megkötött egyezmény lett, melyben II. János ismét lemondott a választott magyar királyi címről, és helyette a fejedelem (princeps) titulust vette fel. Az 1570-es speyeri szerződés értelmében János Zsigmond fejedelem és utódai megtarthatták Erdélyt, de a család kihalása esetén a magyar királyt illette volna meg az új vezető kinevezésének joga. (Ilyen szempontból vita van azzal kapcsolatban, hogy az 1570. december 1-jén beiktatott uralkodó tekinthető-e első tényleges erdélyi fejedelemnek, vagy a rendek által önállóan választott utód, Báthory István.) János Zsigmond fejedelmi országlása ugyanis nem tartott sokáig: 1571. március 14-én ratifikálta a Bekes által megkötött szerződést, majd négy nappal később elhunyt, az erdélyi rendek pedig halála után eltértek a speyeri egyezményben foglaltaktól.

János Zsigmond rövid egyeduralma nem politikai, hanem sokkal inkább vallási szempontból volt jelentős: országlása arra az időszakra esett, amikor Erdélyt – Európa más országához hasonlóan – sorra elérték a reformáció különböző, mind radikálisabb áramlatai, melyek a keresztény világban polgárháborúk sorát robbantották ki. Maga az uralkodó is végighaladt a különféle irányzatokon, hiszen katolikusként látta meg a napvilágot, majd a lutheri és kálvini reformáció után az unitárius vallásban találta meg a számára igaz hitet, melynek a fejedelem udvari orvosa, Giorgio Blandrata révén Erdély lett európai fellegvára. János Zsigmond a hit szempontjából páratlanul toleráns uralkodónak bizonyult, amit az 1568. évi tordai országgyűlés törvényei mutattak meg igazán: az itt hozott rendelkezések gyakorlatilag szabad vallásgyakorlást biztosítottak az alattvalók számára.

A János Zsigmond vezette országgyűlés négy bevett vallást állapított meg – katolikus, unitárius, református, evangélikus –, ezzel lényegében definiálta a magyar történelmi egyházakat, és rendezte a templomhasználat körüli vitát is. A tordai cikkelyek egyetemes jelentőségűek voltak az egyháztörténet szempontjából, példát mutattak egész Európa számára, ráadásul ezen cikkelyek segítségével sikerült megakadályozni a másik szélsőséget, a régi hiten maradottak üldöztetését is.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)