Váry O. Péter
Nálatok működik-e a csengő, kérdezi barátom, pedig azelőtt egészen más dolgokról beszélgettünk. Az ilyen hirtelen irányváltás általában elgondolkodtatja az embert, a válasz kimondása előtt nagy sebességgel pörögni kezd az agya. Először azt futtatja meg, mikor nyomta meg utoljára otthona kapucsengőjét, ami tulajdonosnál elég ritkán fordul elő, lévén, hogy többnyire magánál hordja a kulcsot (na jó, a vicc szerint a jóérzésű férfi mindig csönget, mielőtt hazaér, nehogy kellemetlen élményben legyen része). Aztán azt veszi számba, mikor járt utoljára nála vendég, akinek kaput kellett nyitnia. Minden lehetőség oda vezet, hogy a csengő nemrég még működött, és ezt válaszként ki is mondom, nyilván, megtoldva az ilyenkor szükséges kérdéssel: miért, talán felénk jártodban csengettél, és nem engedtünk be? Barátom ugyanis sűrűn jár el kapunk előtt, édesanyja néhány házzal feljebb lakik az utcában, jó fiaként gyakran látogatja, segít is mindig ezt-azt a ház körüli tennivalókban.
Nem, válaszolja barátom, nem azért kérdem, hanem mert furcsa módi jött divatba arrafelé, ahol édesanyám lakik. Egyszer csak úgy elromlott a kapucsengője, megtörténik, manapság már semmit sem úgy gyártanak, hogy hosszú életű legyen. Édesanyám elment a közeli mindenes kisboltba, vásárolt másikat helyette, én felszereltem. Aztán mikor legközelebb mentem hozzá, azzal fogadott, hogy már megint elromlott a csengő, nem lehet benyomni a gombot, de sebaj, vásárolt ismét másikat. Hát újra kicseréltem a csengőt, de alig telt el néhány nap, édesanyám megint azzal fogadott, hogy a csengő ezúttal sem működik, de most már nem tudott másikat venni, a mindenes kisboltban azt mondták, épp azelőtt vásárolta meg egyik szomszédja az utolsó kettőt. Ekkor már gyanússá kezdett válni a dolog, alaposan szemügyre vettem a csengő gombját. Kívülről teljesen épnek tűnt, fedőlapját levettem, a huzalok érintkezését ellenőriztem, ott is minden rendben volt. Épp csak a gombot nem lehetett benyomni, az kijött a fedőlappal együtt, mintha egy darabból lett volna a két alkatrész készítve. Valami vékony hártyaszerű dolog tartotta össze a kettőt, tűvel elkezdtem piszkálni, a hártya darabkákban pattogott ki. Ragasztó ez, nem más, mondtam édesanyámnak, méghozzá pillanatragasztó. Valaki azzal szórakozik, hogy az utcán végigmenve a kapucsengőkbe egy-két cseppet belecsurgat, annyi elég is, hogy örökre elnémítsa a csengőt. Hát ezért kérdeztem, hogy nálatok működik-e a csengő, zárta monológját barátom.
Eszembe jutott egy réges-régi film, amelyben Chaplin üvegest alakított, az eléggé kalandos módon hozzákerült kisfiú pedig előtte járva törte be az ablakokat, hogy a vándor üvegesnek legyen munkája. Analógiát az éppen száz éve készült film (amúgy A kölyök a címe, Charlie Chaplin első rendezése volt) és a mai történet között nem lehet találni, hiszen a kapucsengők pillanatragasztóval történő ártalmatlanítását nem követte vándorszerelő megjelenése: nyilván, a mi esetünkben céltalan szórakozásról van szó, amibe előbb-utóbb beleunnak elkövetői. Talán érdemes sem lett volna szóvá tenni az egészet, ha az ilyen gyermeki szórakozásoknak nem lenne lépten-nyomon más jele: összetört esővízlefolyóktól elhajlított közlekedési táblákig, épületek falát elcsúfító „graffititől” szépen gondozott ágyásokból kitépett virágokig sokfélét látni városszerte.
Hogy miért e rongálási kedv, annak okát én nem tudom, csak sejtem, hogy valahol a gyerekszoba környékén kellene érette kutakodni. Abban a gyerekszobában, ahová szülő egyre ritkábban lép be, s ha mégis, ablakát nem kitárja a valós világra csemetéje előtt, épp ellenkezőleg: a virtuálisat rekeszti be vele a szobába.
