Meglehetősen hangzatos ez az ajánló, de az M Studio Mozgásszínház elő­adásaiban hiába keresnénk konkrét történeteket, rég megtanultuk már, hogy ez a műfaj valójában inkább benyomások, érzések szintjén kommunikál a nézővel. Voltak előadásaik, amelyeket könnyebb volt értelmezni, Fehér Ferenc korábbi sepsiszentgyörgyi rendezései között is volt emészthetőbb, a Pappa Mia elég sok kérdőjelt hagy maga után azok számára, akiknek nincs sok közük a mozgásművészethez.

A kezdeti lábtenisz, az összhang a játszók között egyértelműen jelzi, hogy jól összeszokott baráti társaságról van szó, de aztán összecsúsznak a viszonyok és helyzetek, alig értjük, hogy mi miért történik, milyen irányban haladnak az események. Azok a bizonyos „újabb kihívások” sem egyértelműek számunkra, amelyek „egy napon” bekövetkeznek. Merthogy nem ismerjük „unalmas, megszokott életmódjukat”, amihez képest történik a változás, számunkra már az első történések is izgalmasak, az utána kibontakozó eseményeket pedig meglehetősen szövevényesnek, bonyolultnak érezzük. Amitől persze még élvezhető számunkra az előadás.

Különböző karaktereket látunk, akik a különböző jelenetekben különbözőképpen viselkednek. Összhang van közöttük, és mégis állandó feszültségben vannak egymással. Három fiú és egy lány, ami már önmagában feszültséget hordoz: a lány jelenléte egy férfitársaságban más-más hozzá való viszonyokat feltételez, és a férfiak egymáshoz való viszonyát is meghatározza. Talán az új kihívások közé tartozik az is, hogy ugyanazzal a lánnyal próbálnak férfi-nő kapcsolatba kerülni. Merthogy ez jól érződik az előadásban, akkor is, ha inkább csak a fantáziavilágukat idézik az ezzel kapcsolatos jelenetsorok, konkrét konfliktushelyzetek nem adódnak emiatt. A szerelem sem játszik szerepet az egymáshoz való viszonyuk alakulásában, a lányhoz való vonzódásuk sokkal parlagiasabb formáit idézik a koreográfiák.

A lány előbb fiús gyerek, aztán bábu, aztán nő. Merthogy egy darabig infantilis gyerekeket látunk, aztán bulik következnek, tánccal, összebújással, vad álmokkal, kivillanó női alsóneműk­kel. Valójában a felnőtté válás stációi ezek, a fiúk között pedig egyre komolyabbá válik a versengés. Próbálgatják a nagybetűs életet, míg egyszer csak eggyé válnak felnőtt szerepeikkel.

Nagyszerűen egyénített alakokat láthattunk, mindenkinek sajátos személyiségjegyei voltak. Az egyikük egy különös kényszerbetegséggel küszködött, amit nagyszerűen beleépítettek az előadásba, ez volt a produkció egyik legjellegzetesebb színfoltja. Ennek a leküzdéséből fakadt az a fajta belső feszültsége a szereplőnek, mely bizonyos értelemben leképezte az egész előadást. Pont ez a fajta önmagunkkal való megküzdés, a világ és a saját gyengeségeink elleni lázadás jellemzi leginkább a kamaszkort, az ezzel való leszámolás jelenti a felnőttkor első lépését. Az önmagunkkal szembeni tehetetlenség érzése alakul át sokszor olyan megsemmisítő mértékű dühvé, ami mindent feléget maga körül. Ennek volt nagyszerű színpadi megjelenítése az utolsó jelenetsor, mely a nézők egy részéből már-már elviselhetetlen feszültséget váltott ki, másokból pedig megkönnyebbülést. Olyan világot élünk, amelyben a folyamatos stresszhelyzetek nyomán iszonyú feszültségek szorulnak belénk, de mi megtanultunk viselkedni, elfojtani indulatainkat. Alig van lehetőségünk kitombolni magunkból ezt a rengeteg indulatot, marad a magas vérnyomás, a lelki betegségek... Jó úgy ülni néha egy előadáson, hogy magunk mögött hagyva minden értelmet, okosságot, csak a dühöt érezzük mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Jó lenne néha darabokra törni a belénk nevelt illem, jó ízlés határait. Fizikai erővel, indulattal, üvöltéssel, akár fájdalmak árán, nem meztelenséggel vagy obszcenitással, ahogy általában teszi a művészet. Aztán kilépni megkönnyebbülten, felszabadultan. Így történhettek valamikor a beavatási szertartások.

A zene nagyszerűen segítette a befogadást, színes és dinamikus volt, akárcsak a jelmezek. A tér- és a fényhasználat is különleges volt, sportpályákat, úszómedencét idézett a színpad.

A társulat korábbi előadásaihoz hasonlítva a leginkább az tűnt fel ebben, hogy technikailag, fizikailag nagyon fárasztó lehetett. Sok kemény munkát láttunk már ettől a csapattól, más előadásaikban is felszabadultak nagy energiák, de itt szinte szünet nélkül olyan intenzív fizikai terhelésnek voltak alávetve a játszók, mely elképesztő izommunkát és állóképességet igényel. Volt egy versenyúszást idéző hosszú és hangsúlyos jelenetsor, melybe szinte mi magunk is belefáradtunk, csupán a látványtól. Iszonyú gyorsan és szinte tökéletesen egyszerre történtek ebben a szinkronmozgások.

Fehér Ferenc legutóbbi sepsiszentgyörgyi munkája tehát erőteljes, karakteres, sajátos hangulatú és dinamikájú. És a címét is találónak érezzük, mely a gyermekkort és a férfiasságot is idézi, magában foglalja mindazt, amit érteni vélünk ebből a tesztoszterontól duzzadó, már-már agresszióba torkolló energiabombából.