Mindeközben azonban lehetetlen nem rögzíteni a tényt: a világban zajló ideológiai harc és a politikai szempontok régóta nem befolyásoltak ennyire focitornát, mint a mostanit. Volt itt minden, mi korszellem ingere: rasszizmus elleni felhívások és rasszista vádak, szivárványszínekbe öltöztetett reklámok, olykor abszurdba hajló küzdelem a kirekesztés ellen, egyenlőnek hirdetett játék, melyben a pálya mégiscsak az erősebbeknek lejt, videóbíróval megerősített vitatható bírói ítéletek, beszivárgó, majd beözönlő politika, Magyarország megleckéztetése. Volt persze, foci is, zömében minőségi, látványos, de a körítés mintha túl sokszor elfedte volna a lényeget, a játékot.

Sokan keserű szájízzel maradhatunk az UEFA pár nappal korábbi döntése nyomán is, melynek értelmében az európai szövetség „diszkriminatív szurkolói megnyilvánulások” miatt három zárt kapus mérkőzésre büntette Magyarországot. Szégyenteljes, ahogyan az európai szövetség utat engedett a nemzetközi politikai életben javában tomboló Magyarország-ellenes hangulatnak, és olyan állítólagos vétségekért rótt ki nagyon súlyos bírságot, amit a helyszínen jóformán senki nem tapasztalt, általánossá semmiképp nem vált, és aminek alátámasztásáért éppen csak hogy bizonyítékgyártáshoz nem folyamodtak – bár a rasszista és más diszkriminatív megnyilvánulásokat figyelő „ügynökök” működése kísértetiesen hasonlít a Kelet-Európa-szerte jól ismert besúgói hálózathoz. És mi más, ha nem kettős mérce az, hogy még csak vizsgálat sem indult, miután Berlinben a magyar himnusz éneklését pályára vonulva zavarhatta meg egy szivárványzászlós tüntető, és hogy az angolok jóval szerényebb bírsággal megúszták, amikor Londonban gyakorlatilag az egész stadion kifütyülte ellenfeleik himnuszát, a dán kapust pedig lézerfénnyel próbálták elvakítani? Vajon mekkora bírságot szab majd ki az UEFA, amiért vasárnap este jegy nélküli angol drukkerek százai rohamozták meg a stadiont, összetűzésbe keveredtek a rendfenntartókkal, és többen közülük brutálisan megvertek több olasz szurkolót?

Zilált idők zavarodottsága hatotta át tehát a labdarúgó-Európa-bajnokságot, a járvánnyal járó társadalmi feszültség, a világban élesedő ideológiai harc egyaránt rányomta bélyegét a tornára, de számunkra azért alighanem mégiscsak Fiola Attila, Szalai Ádám vagy Schäfer András góljai maradnak a legemlékezetesebbek. Vádolhat bárki bármivel Berlinben vagy Brüsszelben, hozhat bármilyen szankciót az UEFA, azt az erős köteléket, amely a csapat és szurkolói közt létrejött, el nem szakíthatják, a játékosok emlékezetéből a hatvanezres tábor éneklését, buzdítását ki nem törölhetik, és magyarok millióival sem lesz már könnyű elhitetni, hogy túl kicsik vagyunk mi a nagy feladatokhoz – akár a pályán, akár azon kívül.