Mondják, hogy az ítélkezés előszobája a hasonlítgatás. Figyelni, hogy mások mit tesznek, hogy élnek, hol nyaralnak – és ahhoz képest milyen, amit mi csinálunk, ahogyan élünk. Pedig a kifelé nézegetés elbizonytalanít és elvonja a figyelmet attól, ami a legfontosabb – hogy befelé figyelj.
Milyen a munkám, a lakásom, a konyhám, a férjem vagy feleségem, a ruhám, a gyerekem? Pillanatnyi benyomásokból sommás következtetéseket lehet levonni le nem mosható jelzőkkel.
Ezek után ne csodálkozzunk, hogy ha megtörtek, frusztráltak, csalódottak leszünk. Aztán összeszedjük a maradék erőnket, hogy majd mi jól megmutatjuk, és kifelé eljátsszuk az erőset, a mindent kibírót. Méricskélés, hasonlítgatás, ijedtség, aggodalom, ítélkezés, képmutatás – és kezdődik minden elölről. Igazából kell ez nekünk?
Indiában egy vízhordó embernek volt két vizesvödre. Ezeket egy rúd végeire erősítette, és a vállán keresztbe téve hordta bennük a vizet. Az egyik vödör repedt volt, a másik ép. Az ép vödör a hazáig tartó hosszú úton az utolsó cseppig megtartotta a vizet. A repedt vödör viszont minden alkalommal félig kiürülve érkezett meg a házhoz. Ez így ment két esztendőn keresztül, a vízhordó nap mint nap csak másfél vödör vízzel ért haza.
Az ép vödör természetesen büszke volt teljesítményére – tökéletesen végezte feladatát. A szegény, repedt vödör viszont szégyenkezett tökéletlensége miatt, boldogtalan volt, mivel csak felét tudta teljesíteni a rábízott feladatnak. Kétévnyi szánalmas kudarc után egy napon összeszedte bátorságát és megszólította a vízhordót a folyónál.
– Iszonyúan szégyellem magam – kezdte –, és bocsánatot szeretnék kérni tőled.
– Hogyhogy? – kérdezte a vízhordó. – Miért szégyelled magad?
– Mert a feladatomnak csak a felét tudom elvégezni. Az oldalamon lévő repedés miatt egész úton csöpög belőlem a víz. Te keményen dolgozol, és az én hibám, hogy soha nem kapod meg fáradozásod teljes jutalmát – felelte a vödör.
A vízhordó megsajnálta az öreg, repedt vödröt, és kérte, hogy amint hazafele tartanak, figyelje meg majd, hogy az út mentén nyíló virágok milyen szépek.
És valóban, ahogy fölfelé lépkedtek a dombon, az öreg, repedt vödör meglátta, hogy a nap gyönyörű, vadon növő virágokra ragyog az út szélén. Ettől kicsit megvidámodott. Hazaérve azonban újra szabadkozni kezdett a hibája miatt. De a vízhordó azt mondta: Észrevetted-e, hogy az útnak csak a feléd eső oldalán nyílnak virágok? Éppen azért, mert repedt vagy, az út feléd eső oldalára virágokat ültettem. A folyótól hazafelé jövet mindennap te locsoltad meg ezeket a virágokat. Az elmúlt két év során sok csodaszép virágcsokrot szedhettem onnan. Ezzel díszíthettem gazdám asztalát. Ha nem éppen olyan lennél, amilyen vagy, a gazdám háza is sokkal sivárabb lett volna – fejezte be a vízhordó.
A hasonlítgatás feldúlja a lelki nyugalmunkat, és ostoba viselkedésre vesz rá. Ha azt követően sikerül felsőbbrendűnek éreznünk magunkat, ez büszkeséget szül. A hasonlítgatás miatt alacsonyabb rendűnek érezhetjük magunkat, de az alacsony önértékelés csak arra vesz rá, hogy csak magunk körül forogjunk.
Isten akkor is használni tud bennünket, ha nem vagyunk szuperemberek! Ő még a repedt vizesvödröt is használja, Igéje is ezt erősíti meg. Pál apostol így ír erről: „Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak.” (1 Kor 4:7) Tehát ha mindenem, amim van, ajándékba kaptam, akkor, hogy jövök én ahhoz, hogy hasonlítgassak?
Kertész Tibor, a gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs központjának munkatársa
