Konstantinápoly eleste (1453. május 29.) után nem volt kétséges, hogy II. Meh­med, a „hódító” két-három éven belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen vezeti, s szilárdan tartotta magát a meggyőződés, hogy a szultánnal csakis általános európai erőkoncentráció képes megmérkőzni. A nyugati közvélemény a legnagyobb szkepszissel tekintett a török útjába eső első számottevő akadály, a magyar királyság teherbírására, nem is alaptalanul, mióta Hunyadi János – mint a kor nagy humanistája, Aeneas Sylvius jellemezte – „a töröknek egyetlen félelme és vallásunknak legerősebb kardja” megvált a kormányzóságtól. Maga a magyar kormányzat még táplálta is a kételyt. A magyar követek a frankfurti birodalmi gyűlésen (1454. október 27.) kijelentették, hogy „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a törökkel. (…) Reméljük, hogy a németek 70 000 fegyveressel jönnek segítségre; ha a segély megadása késik, s a magyarok és a törökök közt béke vagy fegyverszünet jön létre, jaj neked Itália, jaj neked Róma...!” Nagyjából ez volt a közhangulat az 1454. és 1455. évi birodalmi gyűléseken, melyek az V. Miklós pápa által 1453. szeptember 30-án meghirdetett általános keresztes hadjáratot lettek volna hivatva előkészíteni. (…) A fordulat reménye akkor csillant fel, amikor a vatikáni építkezésekre, gyűjteményekre és sajátos államszervezet erősítésére összpontosító „reneszánsz pápák” sorát megszakítva III. Calixtus néven kivételesen egy puritán s a török veszélyt igazi szenvedéllyel átérző idős főpap, a spanyol Alfonso de Borja valenciai püspök emelkedett Szent Péter székébe (1455. április 8.).

Az új pápa ünnepélyes esküt tett, hogy életét Konstantinápoly visszafoglalásának szenteli, és kiadta az új keresztes bullát (május 15.). Egyidejűleg legátusokat nevezett ki Európa országaiba önkéntes keresztes csapatok szervezésére, tárgyalásokat kezdett Európa minden számba vehető uralkodójával. (…)

Ilyen értelemben kapcsolódott be az egyre derűlátóbb tervezgetésekbe maga Hunyadi is. 1455. június 21-én megüzente a pápának, hogy ő maga 10 000 lovast szerel fel, Magyarország még 30 000 katonát képes kiállítani; ha a pápa és a burgundi herceg külön-külön, az aragóniai király és az itáliai városok együttesen húsz-húszezer harcost küldenének – „mindent összeadva 100 000 főnyi sereg lenne: bizakodik (Hunyadi), hogy három hónap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsálemet is visszafoglalja…”

A végleges tervezet aztán 1455 decemberében állt össze Rómában. (…)

Érdekek

VII. Károly francia király meg sem ígérte a részvételt a hadjáratban. (…) Alfonz király a pápai flotta áruló parancsnokával titokban megegyezve, egy itáliai belháborúban merült el, és kereken felmondta a keresztes hadjáratot. (…) A pesszimizmust csak fokozhatta a magyar rendiség magatartása. Miután a résztvevők lassú szállingózása miatt az országgyűlés január közepe helyett csak április elejére jött össze, azt a különös határozatot hozták, hogy az elmúlt év rossz termése miatt meg kell várni az aratást. Az országos had gyülekezését augusztus 1-jére halasztották, akkorra tolva ki a birodalmi és a burgundi seregek megérkezését is. Ez azért volt különös, mert már március óta szállingóztak a hírek Ragusából és Albániából a szultán általános hadi készülődéséről. Amikor aztán április 7-én berobbant a hír Budára, hogy a szultán csakugyan megindult Nándorfehérvár – „Magyarország kulcsa és kapuja” – ellen, az országgyűlés pánikszerűen feloszlott azzal a bizonytalan határozattal, hogy a sereg mihamarabb vonuljon a déli határra. Sereg azonban sehol sem volt. Magyarország nemesi társadalma, élén a nádorral, az erdélyi vajdával, a főpapokkal, szinte eltűnt a színről e forró tavaszon-nyáron. Ráadásul június első napjaiban V. László király is, „vadászat ürügyén”, eltűnt az országból és Bécs alá vonult. (…) Ami pedig a kiszemelt fővezért illeti, Fülöp burgundi herceg a kritikus hónapokban nem is hallatott magáról.

Keresztesek

1456 késő tavaszára már nagyjából világos volt, hogy a Rómában alig fél éve összeállított terv kártyavárként össze­omlott. A pápa már májusban keserűen ostorozta az „árulókat”, akik miatt „a magyarok most a leghevesebb vádakkal illetnek”. A csapatokat megajánlók közül egyedül Hunyadi volt az, aki a szultán hadra kelésének hírére nyomban, már áprilisban Szeged környékére sietett, hogy magánhadseregét csakugyan összegyűjtse. Ez a legmegbízhatóbb egykorú becslések szerint 4000–6000 katona volt. Ilyen körülmények között a keresztes hadjárat súlypontja az uralkodókról már a késő tavaszon áttolódott a „társadalmi” szférába: önkéntes keresztesek toborzására.

A keresztes hadjárat hirdetésével Magyarországon megbízott agg ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) a magyar ferencesek kis csapatával április derekán hagyta el Budát, hogy több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog, Csanád megyében, „az ország eme alsó részein, ahol a nép remeg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járva, kereszttel jelölje meg az önkénteseket: „csupa köznéphez tartozót, parasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deákokat”. (…).

Az uralkodók hadjárata már füstbe ment, a nép toborzása még vontatottan vagy rejtetten zajlott, amikor június elején egybehangzó és félelmetes hírek érkeztek Budára: a szultán már május közepén 90 000 fegyveressel, több száz ágyúval átlépte Szerbia határát; a sereg ugyanolyan összetételű, mint amely három éve Konstantinápolyt bevette, a szultán még június folyamán Nándorfehérvár alá érkezik. A hírsebesség akkoriban Buda és Róma közt mintegy két hét volt; a balkáni fejlemények híre tehát június utolsó hetében juthatott el a Vatikánba.

A pápa akkor már tudta, hogy a fejedelmektől egyetlen katonát sem kap. Hunyadi és Kapisztrán tevékenységéről nem lehetett információja, tudta viszont, hogy Németországból sem várható komolyabb segítség. Ráadásul Magyarországról képtelen rémhírek jutottak Itáliába: hogy a török sereg 300 000 főből áll. (…)

Bulla imára, harangozásra

A pániknak és a Magyarországról érkező híreknek ebben a légkörében adta ki III. Calixtus pápa 1456. június 29-én az utóbb Bulla orationum néven emlegetett bullát, amely elrendeli, hogy minden templomban mondassék el meghatározott szövegű ima „a pogányok ellen”; továbbá, hogy a kereszténység valamennyi templomában naponta, az addig szokásos reggeli és esti harangszó közt, „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat. Aszerint, hogy a déli harangszó alatt a hívek hány Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoznak el, a bulla 40–100 napi bűnbocsánatot helyez kilátásba.

Az „Imabulla” nevéhez híven mást nem rendelt el, mint a végveszély érzetében fogant könyörgéssorozatot, az előírt ima pontosan ismert szövegének végkicsengése is ez: „Istenem, tedd, hogy ellenségeink pusztuljanak, tégy csodát!” (…) A pápa eredeti szándéka szerint, jól értesült kortársak értelmezése alapján maga a bulla szövege és a déli harangszó nem volt több, mint hogy „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak” és „állhatatos fohászkodással engeszteljék meg Istent”. Ily módon elmondható, hogy a déli harangszó eredetileg voltaképpen nem egyebet hirdetett, mint a keresztes eszme végső csődjét.

A csoda

A bulla kiadásának harmadnapján, július 2-án megkezdődött Nándorfehérvár ostroma, három héttel utóbb pedig bekövetkezett a „csoda”: Hunyadi győzelme. A nándorfehérvári diadal tulajdonképpen kettős értelemben is ellenpontja annak, amiben a déli harangszó elrendelése eredetileg fogant. (…) A hír, mely Rómában teljes pánikot váltott ki, Hunyadit Magyarországon arra sarkallta, hogy haladék nélkül cselekedjék. Miután végleg fel kellett adnia a hiú reményt a nyugati segélyhadak iránt, ekkor határozta el, hogy közvetlenül átveszi a parancsnokságot a Kapisztrán által toborzott paraszti keresztes csapatok felett. Miután kiadta rendelkezéseit a kereszt prédikátorainak, ő maga június 12-én seregével együtt megindult Keve, majd Nándorfehérvár felé, hogy energikusan kézbe vegye a védelem előkészületeit. (…) Nándorfehérvár négyszeres túlerővel szembeni felmentése végső soron a Hunyadi 4000–6000 létszámú seregét kiegészítő 20 000–25 000 főnyi paraszthad helytállásán múlt, mely május-június folyamán vette fel a keresztet az említett dél-magyarországi megyékben. De maga a győzelem idővel „korrigálta” a déli harangszó jelentését és értelmezését is.

A harangszó

Az átértelmezést már kezdettől segítette egy sajátságos időbeli mozzanat. A bécsi Kölnerhof egyik káplánja, bizonyos Johannes Goldener 1456. július 31-én Bécsből írt leveléből tudjuk, hogy aznap hozta meg a városba, egyáltalán az Alpoktól északra eső tájakra Giovanni Castiglione paviai püspök Rómából III. Calixtus pápa Bulla Orationumát, melyet ki is hirdettek. Ugyanő egy másik levelében részletesen beszámol arról, hogy a Budáról érkezők már másnap, augusztus 1-jén meghozták a nándorfehérvári győzelem (július 22.) hírét Bécsbe, amit a kor szokása szerint a város valamennyi harangjának kongása ünnepelt. Már az Alpoktól északra, Európa Itáliához legközelebb eső nagyvárosáról pontosan tudjuk tehát, hogy a „csodáért” való könyörgésre felszólító és a (valóban rendkívüli) győzelmet ünneplő harangozás már az első napon egybeolvadt. Másutt meg éppen a győzelem ünneplésére szólaltak meg előbb a harangok. Budára például már július 28-án meghozták a győzelem hírét, s éppen a Budáról Bécsbe érkezők számoltak be arról, hogy július legvégén Budán és Magyarország egyéb városaiban „valamennyi harang meghúzásával és örömtüzekkel” ünnepelték a diadalt. A pápa bullája Budára legkorábban augusztus első hetének vége felé érkezhetett meg. A sorrendiség így alakult egész Európában, még Itáliában is. Bolognában például már augusztus 9-én a nándorfehérvári győzelem hírére kongtak a harangok, míg a pápai bullát csak augusztus 22-én hirdették ki.

A győzelemnek nemcsak híre volt gyorsabb a bullánál, hanem puszta ténye alighanem még akkor is átalakította volna a déli harangozás értelmét, ha maga a pápa tudatosan nem módosítja azt. III. Calixtus Rómában augusztus 6-án értesült a győzelemről; amikor a következő hónapok folyamán számos brevéjével, szerte Európában szorgalmazta az „Imabulla” kihirdetését, már maga is új értelmezést adott annak: minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek. Ily módon maga a pápa teremtett – igaz, hogy laza – kapcsolatot a harangszó és a győzelem között. Ehhez járult, hogy a pápa kifejezetten a nándorfehérvári győzelem emlékére is hozott egy rendelkezést, éspedig annak híre vételének első évfordulóján, amikor is a napot, augusztus 6-át – a keresztény naptár szerint az Úr színeváltozásának napját – az egész keresztény világban ünneppé tette. E rendelkezés bizonyára hozzájárult annak a hiedelemnek a kialakulásához, hogy a déli harangozást is hasonló értelmű pápai elhatározás hívta életre.

A déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével végeredményben a történelem nem gyakori önkorrekciói közé tartozik.

A hagyomány a történelmi tévedést – egy általános európai keresztes hadjárat illúzióját – korrigálta azzal, hogy a déli harangszót a győzelemhez kapcsolta.

Szűcs Jenő