Farcádi Botond
Inkább leüli az öt évet, mint hogy beismerje bűnösségét – szögezte le határozottan a héten szabadult Beke István a Háromszéknek adott exkluzív interjúban. Az elnöki kegyelem révén történő szabadulás ugyanis – amit, nyilván, segítő szándék által vezérelve, id. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke és Fejér László Ödön szenátor vetett fel – azzal járt volna, hogy az elítéltek beismerik bűnösségüket, megbánást tanúsítanak.
Márpedig, mint Beke István határozottan leszögezte: nincs, amit beismerniük. Ha akadna valaki, aki még mindig kételkedne a kézdivásárhelyi fiatalok ártatlanságában, ilyen kijelentés hallatán alighanem ő is jobb belátásra térne: így csak az beszélhet, aki nem csak, hogy nem követett el semmit, de abban is hisz, hogy előbb vagy utóbb kiderül és győz az igazság.
Mert az legyen világos mindannyiunk számára: bármennyire örüljünk a két fiatal hazatérésének, feltételes szabadlábra helyezésüknek, igen távol vagyunk még attól, hogy az igazság győzelméről beszélhessünk. Beke István és Szőcs Zoltán hazatérése elsősorban arra emlékeztet bennünket, milyen ócska, régi és új szekusok uralta országban élünk, micsoda elnyomó gépezet, milyen iszonyatos erő áll bevetésre készen az európainak hazudott máz mögött. Aztán arra is, hogy bizony túl gyakran bizonyulunk gyengének, túl sokszor vagyunk kiszolgáltatottak, tehetetlenek eme hatalommal szemben. Szomorú, de igaz Beke István másik megállapítása is: a hatalom célt ért, ügyük nyomán a magyar közösséget megfélemlítették, szervezetüket, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat felszámolták. Persze, az egészen biztos, hogy nem a HVIM szellemében és nem annak eszközeivel kell(ene) küzdenünk jogainkért, ez a szervezet nyilvánvalóan többet ártott, mint használt a közös magyar ügynek. De ettől még igaz marad: Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt nyilvánvalóan koncepciós eljárás során zárták börtönbe, az elítéltek ártatlanok, a vád koholmány, a per kirakatper volt, az egész ügy során a hatalmi visszaélés nyilvánvaló, a szekusok aknamunkája pedig egyértelmű.
Mindebből azonban egyelőre semmi sem látszik, ezt egyelőre csak mi tudjuk, akik közel állunk hozzájuk, akik ismerjük a székelyföldi valóságot. Az ország közvéleménye mindeközben talán félve veszi tudomásul, hogy a két „terroristát” kiengedték, a romániai igazságszolgáltatás működését éberen figyelő külföldi szervezetek pedig továbbra is az ügyészek és bírák által elkövetett visszaélések kivizsgálásáért létrehozott különleges ügyészség felszámolásában látják a megoldást.
Ha már megvédenünk nem sikerült a két kézdivásárhelyi fiatalt, vajon abban legalább tudjuk-e segíteni őket, hogy igazuk szélesebb körben ismert legyen? Vajon megtudhatja-e végre az ország és a világ, hány embert hallgatnak le, figyelnek meg, hurcolnak meg Romániában a mindenhová beférkőző titkosszolgálatok? És vajon kíváncsi-e valaki erre?
