Maradjunk hát költőknél, verseknél. Jöttében-mentében az embernek olyasmit is látnia kell, ami – hogy is mondjam –: nem deríti jókedvre. Egy parkolóautomata oldalát díszíti az a zöld markerrel felfirkált román nyelvű szöveg, miszerint „ez itt Románia”. Hogy mi szükség volt e tény ismételt megállapítására, arra talán a gép előlapján találjuk meg a magyarázatot: a napokban cserélték ki a régi, napszítta, néhol foszlásnak is indult használati útmutatót, s bár a régiek is kétnyelvűek voltak, az új matricákon talán szembetűnőbb a magyar nyelv jelenléte. Az viszont, hogy a 21. század Európai Uniójában, ebben a multikulturalitást értékként kezelő államszövetségben valakiket továbbra is bánt a többnyelvűség, csak sajnálatos tud lenni. Kár is volna szót pazarolni rá, igazából úgy kellene tenni, mint focimeccsen az ellentábor hergelő beszólásaira: figyelemre sem méltatni.

De hát a mi felünkön is akad forrófejű drukker: valaki, aki vette a fáradtságot, öntapadósra rányomtatott három verssort, alájuk egy címert, művével odasétált a parkolóautomatához és ráragasztotta a román nyelvű üzenet közepére. Hogy cselekedete helyes volt-e, ki-ki maga ítélje meg. Engem igazából az gondolkodtatott el, hogy a válaszreakcióra vetemedett atyánkfia honnan vette az idézetet: valamely nemzeti rockot játszó zenekartól hallotta-e, avagy könyvből másolta ki? Akármi lenne forrása, érdemes kicsit körüljárni a vers keletkezéstörténetét.

A három verssor Reményik Sándor egyik legismertebb verséből, az Eredj, ha tudsz! címűből származik. A nagy karriert befutott költemény 1919 januárjában tűnt fel Budapesten sokszorosított szórólapokon, szerzője Végvári álnéven írta alá. A Trianon utáni Magyarországon elképzelhetetlen volt olyan hazafias rendezvény, melyen elő ne adták volna ezt a maradásra ösztönző üzenetet. Erdélyben, az ismert történelmi okok miatt az „irredenta protokoll-vers” címkével megbélyegzett költemény csak titokban terjedhetett. Közben a Végvári versek című kötetben is megjelent, immár Reményik Sándor neve alatt, a két világháború közti időszakban pedig az iskolai tananyagba is bekerült, innen értesült a vers eredeti szerzője arról, mekkora sikere lett – Reményik segítségével. Az ugyanazzal a címmel jegyzett poémát ugyanis bizonyos Mozog Nagy Imre, a tollforgatóként a maga idejében kisebb sikereket is elérő nagyváradi postamester írta. A nemrég megjelent naplója szerint „megrendülésemben, felháborodásomban és rémületemben fogant” verssel a vesztes háború után az elszakított országrészekről tömegesen menekülő honfitársait kívánta megszólítani. Az irodalomtörténet nagyvonalakban kiderítette, hogyan jutott az eredeti költemény Reményikhez (Szilágyi Aladár: Egy Reményik-vers különös elő- és utóélete, Várad, 2020 április), aki aztán „ritmust, rímeket” adott hozzá, s az ilyeténképp közreadott verssel azonmód kivívta Kosztolányi Dezső elismerését: „Végvári a rab Erdély költője, az utolsó walesi énekes, Erdély földjén az utolsó bárd, aki a román szuronyok között a magyarság jajveszékelésének ad hangot”, írta a Nyugatban. Reményik, aki nem tudta, ki volt az eredeti vers szerzője, a Kiadom a részed című versében felmentette magát a plágium vádja alól, Mozog Nagy Imre pedig utólag elismerte, „az eredeti szövegen általa elvégzett szövegmódosítások és pár soros hozzáírások jó részéért csakis hála és köszönet érzése tölt el, hiszen a verset jelentősen megemelte.” A két „társszerző” találkozására, a vers születése körüli bonyodalmak tisztázására soha nem került sor.

Időszerűségét az Eredj, ha tudsz! száz év után sem veszítette el, bár mostanság egyre ritkábban hangzik fel történelmi évfordulók alkalmával szervezett rendezvényeken: talán mert üzenete még mindig túlzottan húsbavágó, a pozitív jövőképpel semmiképp sem összeegyeztethető. Válasznak egy markerrel felfirkált provokációra pedig végképp nem alkalmas.